3. fejezet: Nagyon sajnálom, apuka

Damon szemszöge:

" Ezt nem hiszem el " Ez az egyetlen apró mondatocska dübörgött a fejemben, már órák óta, miközben a félhomályba borult váróteremben, amely a kórházi műtőktől és vizsgálóktól nem messze volt megtalálható, én fel és alá járkáltam, sóhajtozva és sopánkodva, akár egy nyolcvan éves öregasszony, bár ezek után meg merem kockáztatni, hogy még azok sem panaszkodtak ennyit, mint szerény személyem az elmúlt időben. Körbe - körbe, ideges léptekkel szeltem át az egyik faltól a másik falig a kettő közti távolságot, ezért néha egy - egy óvatlan pillanatra meg is kellett állnom, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem szédülök-e el teljesen és esem össze én a fehér színű csempén, mert annak, valljuk be, szerintem senki sem örült volna, főleg nem én. Így is úgy éreztem magam, mint aki viperafészekbe tenyerelt, a kórházban lévő dolgozók a takarítóktól, a nővéreken át, az orvosokig, úgy néztek rám, mintha legalább a Marsról jöttem, volna, bár igaz tény és való, hogy amikor üvöltözve az öcsém menyasszonyával vagy most már csak exmennyasszonyával vagy tudom is én kicsodájával, nevezzük egyszerűen Brooke-nak, szóval mikor beléptem vele, akkor nem éppen festhettem úgy, mint akinek minden rendben van odabent az agyában. Innentől kezdve talán egy kicsit megértem, hogy miért bámulnak rám a szemeiket meresztgetve, de akkor is kedvem lenne odaszólni nekik kicsit sem kedves hangnemben, hogy fejezzék be ezt a tevékenységet, mert baromira idegesítő és nincs kedvem még ezt is elviselni.

- Úgy fújtatsz, mint egy dúvad! - hallom meg a folyosó végéről az ismerős hangot az irányomba szaladni, szinte pattog a falakról, míg egyenesen el nem ér hozzám és csap arcba, midőn szinte automatikusan fordulok az irányába és szemeim előtt kirajzolódni nem kezd legjobb barátom karakteres mozgása és alakja. Ric mindig olyan nyugodtan lépked, mégis van benne valami eltökélt határozottság, amitől az ember azt gondolná, igen ez a férfi aztán merő önbizalom, pedig ha a szerencsétlenkedéseit vesszük alapul, nem hinném hogy a legmagabiztosabb személy, akivel csak találkoztam életemben. Bár biztos alapokat képes nyújtani, hiszen megbízható, segítőkész és tettre kész, csak valahogy az emberi kapcsolataiban képtelen helyrebillenteni azt a bizonyos mérleget, mert igazából ha bele gondolok, rajtam és húgán kívül nem sok mindent tudott eddig felmutatni.

- Amikor azt mondtam, hogy azonnal gyere, akkor azt úgy is értettem! - lépek az irányába a szemeimet meresztgetve rá, ebből is láthatja, hogy kivételesen nem vagyok humoros kedvemben, ami tőlem ugyan ritka, de bármilyen hihetetlen, most mégis igaz és bizony jó okom is van rá. Ilyen még sosem történt velem, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy éveken át becsapva éltem, mert az öcsém még csak arra sem méltatott engem, hogy elmondja az igazat, nem vártam volna, hogy magyarázkodjon, hogy érveket és ellenérveket sorakoztasson fel vagy, hogy a tanácsomat kérje, semmit nem vártam volna, csak egy kis őszinteséget. Tudom, hogy én sem vagyok egy szent, nekem is volt bőven olyan húzásom ami elítélendő, de a családom, az öcsém számomra mindig is nagyon fontos volt és ha mással nem is, ennyivel azért megtiszteltem őket. Nagyon sok minden lett volna, amit szívesebben hallgattam volna el vagy takargattam volna előttük, csak hogy nekik ne fájjon, mégis úgy éreztem, ha hozzájuk nem vagyok őszinte, akkor magamhoz sem. Tulajdonképpen most kit is akarok átvágni? Az öcsém tetteire nincs mentség, öt teljes évig járatta velem a bolondját és mindenki mással is, kezdve ezzel a szegény lánnyal, akit istenemre mondom ki nem állhatok, de most olyan más, van valami a tekintetében, amitől nem tudok szabadulni, ez pedig a fájdalom. Utoljára édesanyámat láttam ilyennek, miután apánk meghalt és jól tudom, hogy még a mai napig előfordul vele, hogy éjszaka a fal felé fordulva egyedül és csendesen sír, ezt még akkor is tudom, ha mérföldek választanak el.

- Amikor te azt mondod, hogy vészhelyzet van, akkor általában drámaian túlzol. - vonja fel a szemöldökét Ric, akivel végre egymás elé léphettünk, én pedig felszegett tekintettel vettem egy mély levegőt és elszámoltam magamban tízig, de csak azért, hogy ne kezdjek el vele úgy üvölteni, hogy az összes szál haja leszálljon a fejéről.

- Szerinted túlzok, bassza meg? - kezdtem el mutogatni neki, hogy vegye már észre, hogy hol vagyunk, nem a helyi közértbe hívtam, hogy problémám van, hanem a kórházba, ha ez neki nem árulkodik semmiről, akkor én nem tudom, hogy mi legyek. És most nem túlzok. Hangom halk, de kellően idegtől túlfeszített, arcom szinte belerándul ahogy kiejtem a szavakat, míg végül látom, ahogy barátom arcán testet ölt a komolyság. Komolyan ezekkel a fázis késéseivel néha a halálba kerget, lassú felfogásának köszönhetően néha egy kanál vízben képes volnék megfojtani, bár még sem teszem. Elvégre akkor ki viselné el az én marhaságaimat?

- Most ugye nem fogunk suttogva beszélni? - teszi fel a kérdést, ahogy egy csintalan vigyor bujkál a szája sarkában, én pedig lehunyom a szemem és újra tízig kezdek számolni, de most már nem azért, hogy ne kiabálják, ó nem bizony, hanem azért, hogy ne verjek be neki egyet. - Damon az ég áldjon meg, mond már, hogy mi van, abból hogy itt puffogsz meg forgatod a szemed, semmit nem fogok érteni. Legközelebb talán morze vagy füst jelekkel fogsz nekem üzenni? Na halljam mi ez az eget rengető dolog! - fűzi lassan a feszülő mellkasa előtt keresztbe a kezeit, ahogy tekintetével és bájos mosolyával engem tüntet ki. Azt hiszem én nem gondoltam át elég jól, hogy őt most idehívjam, de valakinek akkor is el kell mondanom, hogy mi a helyzet, mielőtt végleg megbolondulok, aztán jöhet hozzám ez a nagyokos látogatóba, a diliházba.

- Stefan. - ejtem ki végül, ahogy fájdalmasan fújom ki a levegőt, de mégis valahogy kissé megkönnyebbülök, ahogy kimondom a nevét, szó szerint mintha egy súlyos terhet vennének le a vállamról. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt és ahogy telt az idő egyre biztosabb voltam benne, hogy most már nekem is szükségem van valami agykurkászra, hogy elsírjam neki bánatomat és lám az agykurkász az első szavamra ugrott, hiszen Ric nagyon is értett az ilyen dolgokhoz, ami ugyan a szakmájából adódott, még ha sokszor ez nem is látszik meg rajta. Néha azzal viccelődtem, hogy az egyetemi évei alatt a sok tantárgy mellett a Damon Salvatore nevű egyed istápolására szakosodott, amit mellesleg igen jól végez, bár neki soha nem vallanám be. Kettőnk közül, elég ha én szeretem jobban magamat és nem ő.

- Kicsit bővebben? Damon, ne harapó fogóval kelljen belőled mindent kihúzni! - néz rám legjobb barátom, hiszen tény és való egy kicsit elgondolkodtam a dolgokon, de amúgy is neki egy szava nem lehet, a büfében kapható csokis fánk előbb rájött volna a dolgokra mint ő, ráadásul két órát késett, ami bőven túllépte a megengedett félórás időintervallumot.

- Elment. - nyögöm ki nagy nehezen, ami igazán böki a csőrömet és a szememben jól érzékelhető a düh lángja, amelyet az események keltettek életre és a további történések csak fokozták. Már éppen folytatni akartam, amikor egy fehér köpenyes pasas lépett mellénk és kezét bizalmasan a vállamra tette, meg kell mondjam ezzel nem nyerte el a tetszésemet. Utálom ha vadidegenek taperolnak, főképp ha azok a vadidegenek, férfiak.

- Mr. Salvatore.. Beszélhetnénk négyszemközt? - teszi fel a kérdést, amire egy apró bólintással jelzek, majd biccentve Ric-nek arrébb sétálok a doktorral, hogy elmondja minden rendben van-e Brooke-kal, bár az arckifejezéséből ítélve sok jóra nem számíthatok, mert olyan a képe, mint aki nem citromba harapott, de egyenesen meg is evett egyet. Nem tudtam eldönteni kettőnk közül ki néz ki pocsékabbul.

- Doktor úr, Brooke jól van? - nézek rá aggódó pillantásokat küldve felé, mire pár perces csend áll be kettőnk között, a fagyos levegőt mindenki, aki a folyosón tartózkodik érezheti. Egy pillanatra Ric-re nézek, majd vissza az orvosra, aki meredten bámul rám, majd hatalmasat nyelve szippant egyet a levegőből, ezzel is összeszedve saját magát. - Mondja már! - rivallok rá, mint egy félőrült és már hallom is, ahogy legjobb barátom lép egyet az irányomba, de én csak tartózkodóan felemelem a kezemet, hogy nyugodjon meg, a  dühöm még nem akkora, hogy neki essek a kórház közepén ennek a doktornak.

- Brooke rendben van, azonban... - csuklik el a hangja, ahogy rám tekint, a szemében akár fogadni mernék rá, hogy néhány könnycsepp is megcsillant. Egy elérzékenyült doktor, más sem hiányzott még a mai napból. - Nagyon sajnálom, apuka. - a hangja alig halhatóan csendül fel, azonban az én füleimben egyre hangosabb ütemre játszva csapódik ki, szemeim egészen elkerekednek és zavaromban hátra lépek egyet, ha nem rólam volna szó azt is mondhatnám, hogy megszédültem, mégis mi a frászról beszél nekem ez itt össze vissza?!

- Apuka? - ismétlem meg a szót magam elé meredve, ahogy a szemöldököm az összeráncolt homlokomra szalad, jól láthatóan sokkolódok a mai nap folyamán már ki tudja hányadjára. - Ez valami rossz vicc?

- Nézze Stefan... - pillant ismét rám, a szemében látom, hogy már totálisan nem normálisnak gondol így egy óvatlan pillanatban, ha nem figyelek még lekötöztet és beszállíttat a pszichiátriára. Na de, hogy ő sem éppen az ép elméjéről híres az is biztos, mégis miért nevezett engem Stefan-nak? Feleszmélve a névre fordítom Ric felé az arcom, aki ugyan nagy szájáról és híresen a megmondom a magamét stílusáról ismert, most azonban csak ácsorog keresztbe tett kézzel és bámul rám egy amolyan: " Mi van? Rám ne nézz, ezt neked kell megoldani! " arckifejezéssel. Hurrá.

- Doktor úr, maga határozottan összekever az öcsémmel, én nem Stefan, hanem Damon Salvatore vagyok. - válaszolom immáron higgadtan, holott belül forrongok és majd kitörnék, mint egy régóta szunnyadó vulkán. Miért történik ez velem? Az életem olyan tökéletesen és normális kerékvágásban haladt előre idáig, reggel felkeltem este lefeküdtem a közte lévő időt pedig vagy nőkkel vagy Ric-kel, esetenként munkával töltöttem el. Erre ma mi történik? Ez csak valami rossz rémálom, valaki csípjen meg, fel akarok kelni és látni akarom Ric bugyuta képét, ahogy azt magyarázza, hogy csak a  képzeletem beteges agyszüleménye az egész.

- Azt mondja maga nem... ? Ó, akkor nagyon sajnálom, meg tudja mondani hol érhetem el a testvérét? - lepődik meg hirtelen a fehér köpenyes barátom, ahogy végül keresztbe fűzi a kezeit a mellkasa előtt és várakozó állást vesz fel.

- Na látja doktor úr, ez itt az öt milliós kérdés, mert én sem tudom hol van. - sóhajtok fel, amikor is behunyom a szemem és egy amolyan Ric-féle fáziskéséssel pattannak fel a pilláim, midőn ismét közelebb lépek az orvoshoz, ezen mozdulataim után már meg is értem, hogyha valami sárga lapos őrültnek néznek. - Azt akarja mondani, hogy Brooke terhes?

- Mivel az öccse nincs itt, viszont maga családtagnak számít, így azt hiszem elmondhatom. Brooke-nak még kezdeti fázisban volt a terhessége, olyannyira, hogy valószínűleg még ő maga sem tudott róla, de sajnálatos módon az esés következtében elvesztette a magzatot. - formálja finoman a szavakat, hogy az ne legyen túl bántó, én mégis úgy érzem, hogy a lelkembe vájnak, holott nem is én vagyok az apa. Az isten verje meg, ha mellette maradok, akkor nem esik le a lépcsőn, nem veszíti el a gyerekét és nem kellene itt lennünk.

- Ugye még nem mondta el neki? Kérem doktor úr, ne mondjon el neki semmit, így is rettentően össze van törve, tudom kötelessége, de... - sóhajtok, azt se tudom már mit beszélek, nekem tényleg elment az eszem, de akárhányszor magam elé idézem azt a tekintet, ami engem a szobában fogadott akkor elfog a szorongás. - Majd én elmondom neki, ha már túl lesz ezen az egészen, csak kérem hagyja, hogy én intézzem. - nézek rá, ő pedig fürkészve méregeti arcom vonásait, bizonyára nem tudja hová tenni hangulati ingadozásaimat és ami azt illeti én sem, azonban talán sikerült rá hatnom, mert bizalmas mozdulattal tette a kezét a vállamra csúsztatja és bólintott egyet, ezzel is jelezve, hogy engedélyezi a dolgot, majd lassan elsétált és eltűnt a folyosó végén.

Brooke szemszöge:

Hatalmas, szétterülő homály éktelenkedve hatol be a szembogaraimba, ahogy ólom súlyossággal rám nehezedő szempilláimat megemelem. A fejem borzalmasan zúg, mintha valami gőzmozdony zakatolna benne és minden egyes megtett métere után, hatalmasat szúr a halántékomba. Próbálnék levegőt venni, de a tüdőm alig reagál az ösztönös mozdulatra és bár csak kicsit próbálok elernyedt testhelyzetemen változtatni, borzasztó kín veszi át a hatalmat felettem. Amikor sikerül kinyitnom a szemem és az ablak felé fordulnom, láthatom, hogy kint már éjszaka van és a szobában ülő csendet egyetlen halk szuszogás szakítja félbe, kinek tulajdonosára szalad tekintetem, hiszen a falnak dőlve a széken alszik közvetlenül az ablak alatt, ahonnan a Hold fénye világít be.

- Damon... - ejtem ki alig halhatóan a nevét, ahogy pillantásaimmal figyelem nyugodt légzését, amely biztosítja a békés szunyókálását. A lábai szorosan egymás mellett összeérintve tapossák a földet, míg kezeit a mellkasa előtt keresztbe vonva támaszkodik a fal mellett, fejét pedig a kemény, halványzöld árnyalatú vakolatnak támasztotta, s noha percekkel ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk most már jól tudom. Egy kórházban. - Damon. - nyelek egy hatalmasat, ahogy kiejtem ismét a nevét, azonban hirtelen fog el valami szorongató érzés a tüdőm belsejéből és hangosan kezdek el köhögni, már - már fuldokolni. A testem összerándul, ahogy a hangos zaj minden bizonnyal Damon-t is felébreszti, aki szinte azonnal ugrik mellém a székéről, majd öntve nekem egy kis vizet, megitat vele, úgy tűnik mintha ő erre már felkészült volna. Viszonylag kényelmes pozícióban helyezkedem el, bár az ágyam nem valami kényelmes, azonban Damon kedvesen megigazítja nekem a párnát, hogy egy kicsit komfortosabbá tegye az itt töltött időt, végül pedig helyet foglal az ágyam szélén, így már pontosan láthatom az álmos, víztükör színű szemeit.

- Szia. - köszön nekem halkan, ahogy elmosolyodik, de láthatóan fáradt így a hatás nem egészen olyanra sikerült, mint a legtöbb esetben, de én igazán értékelem, hogy itt van.

- Mi történt? - kérdezem tőle, hiszen borzasztóan sajog a fejem, de szinte semmire sem emlékszem, egy valami él bennem tisztán és ez Stefan levele, amíg élek soha nem fogom elfelejteni az ott leírt szavakat, a abból felcsapó kegyetlen érzéseket.

- Brooke Hamilton, elestél a cipőfűződben. - próbálja egy viccel eltüntetni a rosszkedvemet, én pedig egy picit el is mosolyodom, amikor arcomba hulló hajamat eltűri a szemem elől.

- Nem csak álmodtam, igaz? - teszem fel a kérdést és ő nyilván tudja, hogy mire gondolok.

- Nem. - mondja keserű szájízzel, majd tehetetlenül megharapva a szája szélét a plafonra kezd bámulni. - De Brooke, nem hagylak magadra, segíteni fogok neked, már azt is tudom hogy. - jelenti ki határozottan, ahogy ahogy rám pillant és a szemeiben van valami egészen különleges. Damon Salvatore még sosem nézett így rám.