2. fejezet: A hazugság ára

Brooke szemszöge

- Damon, itt Brooke, már nagyon sokszor hívtalak, kérlek szépen hívj vissza. - szóltam erőtlenül és remegő hangon a telefonba, majd megpróbáltam letenni az ágyamra, de az hangos koppanással ért földet, ahogy kicsúszott a görcsösen ránduló ujjaim közül és végigsiklott a padlón, majd valahol a szobaajtó bejáratánál a szőnyegnél érte meg biztos helyét. A szemeim vérvörösben forogtak, a könnyek felszántották az arcom és mély barázdát húzva maguk után jelezték, hogy bármi történjék is ezután, nem múltak el nyomtalanul az események. A darabjaira hullt lelkem tükre, mindannyiszor összetört, ahányszor csak húgomra és Stefan-ra gondoltam. Vajon őszinték voltak-e valaha is a hozzám intézett kedves szavak vagy bókok, valójában volt-e szerelem azokban az érintésekben és csókokban, amikkel mindennap megajándékozott engem az olyannyira szeretett férfi? Képtelen voltam felfogni, hogy történhet ilyen velem és ahogy a szobám sötét sarkában lecsúsztam a hideg és sima felületű padlóra, úgy ismét megáradtak a könnyeim, mint valami túltelített folyó törtek ki a szemeim sarkából, holott azt hittem, hogy már képtelen vagyok többet sírni. Meredtem bámultam a telefonom után, miközben újra és újra elhomályosult a tekintetem és bár vadul törölgettem le az arcomra futó, sós ízű könnyeket, azok dacolva velem és akaratommal, újra és újra megjelentek, mintha megnyitottak volna valahol egy csapot és elfelejtették volna azt elzárni. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy milyen érzés az, ha az életedről kiderül, hogy valójában nem is igazi, csak egy kép, mellyel áltattad magad, mert képtelen voltál túllátni azon a rózsaszín ködön át, amit a szerelem érzése nyújtott számodra hosszú ideig. Annyira szerettem Stefan-t, hogy elvakulttá tett és észre sem vettem azt, hogy valójában mi is folyik az én hátam mögött, talán jelen pillanatban is együtt vannak, egymást ölelik, simogatják és csókolják, valószínűleg jót nevetnek azon, hogy én pedig magamra maradtam egyedül a szobám sivár sötétségében, hiszen hiába hívtam Damon-t, ő nem válaszolt a telefonhívásaimra. Bizonyára most is valahol részegen fekszik a városban egy nő ágyában és tovább élvezi azt a játékot, amit egész életében szinte hobbi szinten űzött, hiszen még magam is jól emlékszem rá, mikor egy - két adandó alkalommal fogadást kötött a lányok meghódítására. Akkor azt gondoltam, hogy mennyire aljas személy is ő, hogy verheti át ilyen módon a nőket, de ha most belegondolok ebbe, igazán semmi kivetnivalót nem találok, hiszen végtére soha nem tett ígéreteket senkinek, nem esküdött örök hűséget, így aztán ha egyszer csak fogta magát és lelépett az is teljesen rendben volt, mert nem volt mit megszegnie. Damon minden bizonnyal az a fajta pasi, aki messzemenően retteg a kötöttségektől és az állandóságtól, vagy csak éppen ezzel próbálja meg leplezni ezen vágyát, hiszen olyan sokszor mondogatta Stefan-nak: " Irigyellek téged öcskös, persze csak humorizálok! " De mi van akkor ha mégsem, csak azért mondta, mert nem akarta, hogy lássuk mik az igazi érzései és mi az, amire igazán vágyik, mi az, amit Damon Salvatore szeretné, ha tudnának róla anélkül is, hogy egy szóval is kiejtené a száján. Mi van, ha ő is csak meleg otthonra, szerető barátnőre, a mindig mellette álló testvérre és biztos hátterű családra vágyik? Mi van ha csak a csalódásokról és fájdalmaktól akarta megkímélni magát a kötöttségek és érzelmek kizárásával, Stefan nekem mindig azt mondta, hogy Damon nagyon is képes az érzelmekre, csak olyan mélyen elnyomja magában őket, hogy sokszor már el is felejti, hogy léteznek. De talán csak még nem találta meg azt a személyt, aki fenekestül felforgassa az életét, aki képes lenne a lelke és a szíve legmélyéről előrángatni a mély és hatalmas erejű érzéseit, amelyek biztos vagyok benne, hogy őt is a legszerethetőbb egyénné tennék, akit csak ismerek. Jól emlékszem még arra a napra, mikor először találkoztam vele, már akkor is éreztem, hogy valami mély dolgot próbál elfedni azzal az idegesítően arrogáns viselkedésével. Mert igen, bevallom, először szörnyen zavartak nem csak a megjegyzései, nem csak a jelenléte, hanem az egész személy, úgy ahogy volt, egy az egyben zavart engem Damon Salvatore, az ha levegőt vett, az ha megszólalt, az ha nem kért pillantásokat vetetett rám. Folyton ok nélkül tett rám megjegyzéseket, gúnyolódott és sokszor sértően is beszélt rólam, a hátam mögött pedig mindennek elhordott és még nekem kellett megköszönnöm, hogy egyáltalán ő, a nemes úr a szájára vett engem, hiszen ezt kevesen engedhetik meg maguknak. Aztán valahogy megtanultam elfogadni a jellemét és hozzászokni, ahhoz, hogy ő ilyen és megpróbáltam mélyebbre látni, hogy megértsem ennek a viselkedésnek az okát, igaz, hogy ezzel sem jutottam sokkal előrébb, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan goromba ember ő, mint ahogy azt mutatja, mint ahogy szeretné, ha mások látnák, csak hát mindenki ismeri a mondást, a legjobb védekezés a támadás. Ezzel szemben Stefan, mindig olyan kedves volt és figyelmes, szinte óvta minden lépésem, én pedig szerelmes lettem ebbe a segítőkész és csodálatos emberbe, miközben kiderült, hogy végig átvert engem és amit igaznak gondoltam, az mind hazugság volt, hazugság, amit az én édestestvéremmel eszeltek ki és mindenféle szégyenérzet nélkül hagytak egyedül az örök pusztulás magányában. Egyetlen levelet hagytak hátra maguk után, még csak arra sem méltattak engem, hogy a szemembe mondva közöljék a szörnyű tényeket és talán akkor sem értettem volna meg teljes mértékben a dolgokat, de nem érezném ennyire átverve magam. Akármerre nézek a szobában, a lakásban, de még csak a kertben is, mindenhol az ő arcképének tükre lengedezik, minden apró pontról az ő hangja, illata, nevetése és karakteres mozgása rémlik fel, így szökik elmémbe, mint elhaló és kínzó igazság. Vajon mióta tarthatott ez a kapcsolat köztük, vajon mióta néztek engem teljesen nevetségesnek és idiótának, mióta vezethettek az orromnál fogva? A könnyeim elhomályosítják a szemem elől a valóságot és bár egészen későre jár, mégsem az álom az, amely elnyom, hanem az kínzó és marcangoló sokk telepedve rám késztet arra, hogy kikapcsoljak és átlépjek egy másik világba, ahol talán számomra is jobb lehet, hogy elfeledjem a reális dolgokat és helyette egy elképzelt kép vegye át a hatalmat. De még álmomban sem tudok szabadulni a gyötrő kínoktól, az elképzelt illúzióktól, így görcsösen ránduló ujjaimmal kapok a szőnyegbe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodom, ahogy izmaim megfeszülnek én pedig álmomban is zokogva sikítom annak a személynek a nevét, aki valaha a mennyországot adta számomra, aki mellett minden pillanat egy csoda volt és most, mikor távozott, nem maradt más utána csak sötétség, üresség és magány, a legkínzóbb pokol az, amelybe mit sem törődve a következményekkel két kézzel lökött bele. Vajon létezett köztünk valaha is szerelem, szeretett ő engem egyáltalán, miért volt mellettem, miért használt akkor ki? Megannyi kérdés mely még álmomban sem hagy nyugodni, mely addig fog kísérteni, míg az összesre választ nem kaphatok, hogy zaklatott lelki tengerem felszínére béke és nyugalom költözhessék.
- Stefan... - nyöszörgöm és lezáruló szemhéjaim alól még mindig fájdalmas könnyek csordogálnak szépen lassan, ahogy a lélegzetvételeim száma minimalizálódik, a szívem dobbanásai lelassulnak, magam pedig valami olyan helyre zuhanok, ahol az elmém pihenhet, hiszen a sokktól nem elaludtam, hanem elájultam, mert a szervezetem feladta a harcot, az agyam pedig teljesen kikapcsolt, hisz nem bírta tovább viselni ezt a terhet.

Damon szemszöge

- Ahhhh...pff..umm...Ric... - fuldoklok, ahogy kinyitódnak lassan a szemeim és megérzem, hogy a torkom, legalább olyan száraz, mint a Góbi sivatag, arról nem is beszélve, hogy a hátam teljesen el van zsibbadva, miután a saját szobám, bár ez még nem teljesen biztos, de remélhetőleg a saját szobám padlóján fetrengenek félmeztelenül. Mindenféle nyögésszerű hangokat adok ki, ahogy mozdulni próbálnék, de ahogy egy picit is megpróbálok ellendülni ebből az elernyedt és szörnyen kényelmetlen pozícióból, a fejemben éles szúrást érzek meg mindkét halántékom irányából, így úgy határozok, jobb lesz, ha egy ideig még a helyemen maradok. Érezhetően másnapos vagyok, pedig mikor betértem legjobb barátomhoz egy korty alkoholt nem akartam legurítani a torkomon, de valahogy az ő társaságában ez sohasem sikerült, komolyan mondom olyanok vagyunk már lassan, mint az elcseszett alkoholisták, akik minden mondatuk végén legördítenek egy felest, abból az indokból kifolyólag, hogy igazolni tudják a mondandójuk lényegét, persze ez azzal jár együtt, hogy végül már vagy teljesen összevissza beszélnek, vagy se eleje se vége nem lesz az egésznek, vagy mert az az eset is fent állhat, hogy már azt sem tudják miről beszélnek. Na most mi Ric-kel sikeresen összehozzuk egy este alatt mindhármat, ahogy telik el az idő és ezzel együtt egyesen arányosságban növekszik a bevitt alkohol mennyisége, úgy váltunk mi is periódusokat, az előbb felsoroltak alapján. Lassan emelem a magasba a kezeim, hogy megdörzsöljem a szemeim, de azok mint valami ólomsúly csapódnak le a fedetlen mellkasomra és bennem ekkor tudatosul, hogy én tényleg félmeztelen vagyok, majd nagy nehézségek árán balra fordítva a fejem látom meg, hogy hasonló paraméterekkel fekszik Ric a padlómon, tátott szájjal meredve a plafon felé, amivel nem is lenne semmi baj, ha nem eget rengető horkolás kísérné mindezt, ami bizonyára engem is felvert a legédesebb álmaimból, pedig valami igazán szexi barna csajjal álmodtam. Kissé fura a helyzet, mert legtöbb esetben csaj fekszik mellettem az ébredéseim után, de a szétszórt üres wiskey-s üvegekből kiindulva úgy tűnik Ric-kel igen csak felöntöttünk a garatra, már megint. Régebben is sokszor előfordult, hogy nálam henyélt ivászat után, de ez már olyan régen nem esett meg, hogy szinte el is felejtettem, milyen élvezetes korán reggel Alaric Saltzman-t idegesíteni. Gonoszkodó mosoly húzódik az arcom vonásaiba, ahogy percekig bámulok legjobb barátomra, majd megköszörülve a torkomat, minden erőmet összeszedve nyújtom ki a kezem, hogy megböködjem a vállát. - Ric, ébresztő.. - szólalok fel először egészen halkan, mire már látom is, hogy a szempillái megremegnek, azaz sikerült kihoznom a mély alvási állapotából, róla ugyanis tudni kell, hogy szörnyen rossz alvó és a legkisebb zajra vagy neszre képes felébredni, én már pedig akárhogy is nézzük nem vagyok éppen kicsi.
- Aua.. - mordul egyet, de legalább már nem horkol, ez nála igenis nagy előrelépésnek számít, én pedig emelve a hangzáson, újra böködni kezdem, persze ez így ennyi idős fejjel a leginkább sem ésszerű, sőt egészen gyerekes viselkedés, de jelen pillanatban nem nagyon érdekel, másnapos vagyok és ha ez a félőrült bárkinek is megpróbálná elmesélni, egészen egyszerűen bevetem a legjobb taktikámat, még pedig, hogy letagadok mindent, még azt is ami szóba sem került.
- El fogsz késni! - magyarázom, holott hétvége lévén egyáltalán nincs indokom ilyet állítani, mivel a munkáját tekintve hétvégén mindig élvezheti saját maga szabadságát és persze természetesen elsősorban az enyémet.
- Hagyjál már Damon. - próbálja arrébb lökni a kezeimet, de mivel csukva van a szeme, ebből egy nagyon vicces jelenet alakul ki, ahogy hadonászik összevissza, én meg magamban jót röhögök és ennek csak azért nem adok hangot, mert ha most nevetnék, abba annyira belefájdulna a fejem, hogy szerintem soha többet az életben fel nem kelnék erről a padlóról. Pár percig egy kisebb fajta csend áll be, amikor is Ric-nek kipattannak a szemei, gondolom ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza az agyacskája, hogy mit is mondtam neki. - Mi? A kurva életbe! - emelkedik meg és már épp rá akarnék szólni, hogy ésszel ugrabugráljon, mert a szekrény ajtaja ki tudja milyen inditattatásból, de nyitva van és egy rosszabb mozdulat és homlokon fogja csókolni. De a gondolat már késő, a mozdulat meg túl heves, így legjobb barátom hatalmas csapódás közepette esik vissza a padlóra, miután sikeresen megfejelte a szekrényajtót. - Ó, hogy az a.. - teszi a kezét a fejére, én pedig elfojtott nevetéssel szemlélem a dolgokat, jó nyilván sajnálom egy egész kicsit, mert nem tudom miért van nyitva most az a szekrény, sosem szoktam nyitva hagyni, de akkor is annyira vicces a helyzet.

- Én akartam szólni, hogy vigyázz, amúgy meg ne siess annyira, szombat van. - veregetem vállba legjobb barátom, mire ő egy nem túl kedves kötőmondat mellett elküld engem melegebb éghajlatra narancsot szedegetni, nem hiába, szép dolog a barátság.
- Bazd meg, fenének szívatsz! - dörmögi az orra alatt, ahogy továbbra is a fejét fogja, de már sokkal higgadtabb, én pedig időközben átfordítom a fejem a másik oldalra, hogy körbenézzek, amikor is az elveszett telefonom kerül elő az ágyam alól, legalább is erősen úgy tűnik, hogy az az enyém, végre ezt is megtaláltam, megérte a földön aludni, de csak most az egyszer.
- Ric, megcsörgetnéd kérlek a telefonom, hogy megtudjam valóban az enyém-e, tudod, ha utólag kiderülne, hogy az ott az ágyam alatt még sem az enyém, nagyon fájna a lelkemnek, hogy ennyit szenvedtem, hogy elérjem, miközben szétrobban a fejem. - ecsetelem a nem sokkal mellettem a szintén padlón elhelyezkedő barátomnak a szörnyű tényállást és már várnám, hogy kora reggeli morgása közepette felszólaljon, hogy: " persze Damon feleségül ne vegyelek? ", amire ugyebár nekem az lenne a válaszolom, hogy kösz de nem kell, amúgy sem vagyok meleg, mire hangos vihogásban törtnénk ki egy számomra nem annyira kedves emlék felidézése közben, de most még ezt bevállalnám, ha hajlandó volna megszólalni, azonban olyan mélyen hallgat, hogy felmerül bennem annak lehetősége, hogy visszaaludt. - Ric, mi az is.. - fordulok felé, amikor is látom, hogy legjobb barátom valóban visszaaludt és kényelmes pozícióban továbbra is félmeztelenül fekszik a padlómon, azonban most már eredeti pozícióján változtatva az oldalára fordult, komolyan mondom már csak azon csodálkozom, hogy a nyála még nem folyt ki a szájából, mert az igazán vicces volna. Ha nem lenne ilyen messze tőlem a telefonom, ami valójában lehet, hogy nem is az én telefonom, de a célnak most az is megfelelne, szóval akkor most jól jönne, hogy lefotózzam és kikosztoljam a képet az ismert közösségi oldalon az üzenőfalára, természetesen az ő tudta nélkül, amiről csak akkor értesülne, ha néhányan az utcán összesúgnának a háta mögött. Feltehetőleg kicsit már bánja, hogy elárulta számomra a jelszavát, de hát ezért vannak a legjobb barátok, hogy ha már a józan ész elmúlt, akkor képbe kerülve kicsit idegesítsenek még minket. Azonban mivel ezt a lehetőséget el kellett vetnem, így feltápászkodtam a padlóról és az ágyam felé nyújtózkodva mindenféle kísérő hangok mellett szó szerint leimádkoztam magam mellé egy párnát, bár a kísérőszavak koránt sem hasonlítottak a miatyánkra. Lassan közelebb csúsztam barátomhoz és amíg ő békésen szuszogott, addig én egy jól irányzott mozdulattal a fejéhez vágtam a párnát. - Ébresztő Csipkerózsika! - kiabáltam fel röhögve, mire Ric ijedtében felpattant és hunyorogva nézett rám egy amolyan " elment az eszed " arckifejezéssel, azonban tekintetében az tükröződött, hogy a pokolra kíván és a szájából kifolyó szavak sem utaltak éppen másra.
- Bekaphatod, Salvatore! - prüszkölte az orra elől a párnámból egyenesen az arcába hulló hófehér tollakat.
- Csak szeretnéd, öregem! - nevettem el magam kínosan, mert az agyamba tóduló szúró érzés hamar elvette a kedvemet az ilyen és ehhez hasonló tevékenységtől. Az ágyam alá nyúltam és kisebb káromkodások közepette szedtem elő a mobilt, amiről utólagosan is kiderült, hogy az enyém és amelyen ott villogott, hogy húsz nem fogadott hívás és egy hangüzenet. - Te figyi Ric, értem, hogy aggódtál értem tegnap, de azért húsz nem fogadott hívás szerintem kissé sok, valamit szerintem egy is ugyanúgy hat, mint húsz. - ültem fel a padlón majd döbbenten kezdtem nézegetni, hogy a híváslistám kicsit sem barátom nevével, hanem egy olyan nőével van tele, aki csak legfeljebb ünnepnapokon hív fel, hogy elmondja az álcázott jó kívánságait. - Szerinted mit akar tőlem Brooke, elnézte a Salvatore nevet és engem hívott a drágalátos kisöcsém helyett? - néztem ostobán legjobb barátomra, amikor felültem és ő is hasonlóan cselekedett, sőt összeszedve a ruháit, már az öltözködéshez is hozzálátott. - Na mindegy, kit érdekel, biztos kiakasztotta valamivel Stefan-t, az meg lelécelt otthonról, engem ugyan nem érdekelnek a családi drámáik. - álltam fel, majd a telefonomat az ágyra dobva megközelítettem a már nyitott ruhás szekrényem és kiemeltem belőle egy fekete nadrágot meg egy pólót, majd mint aki jól végezte dolgát a fürdőbe mentem zuhanyozni, aztán felöltözni. - Akarsz itt zuhanyozni vagy majd otthon? - léptem ki végül frissen és üdén a hajamat törölgetve egy fehér színű törölközővel.
- Kösz a nagylelkű felajánlást, de majd otthon, asszem lépek, még beugrok Hayns-hez, aztán csak utána megyek haza. - legyintett, aztán mivel nagyjából sikerült összekaparnia magát, útnak is indul, de azért még annyi hozzáfűzött, hogy szerinte hívjam vissza Brooke-ot, mert lehet fontos. El tudom képzelni számára mi lehet ilyen eget rengetően fontos, bizonyára kitörött a kedvenc cipőjének sarka vagy a hajfestéke nem jól színezte be a haját, ennél nagyobb problémát az ő életében nem tudok elképzelni. De hogy ne tűnjek egy címeres ökörnek, immáron teljes harci díszbe öltözve hallgattam le a hangüzenetet amiről csak feltételeztem, hogy ő hagyta nekem az éjszaka közepén.

" Damon, itt Brooke, már nagyon sokszor hívtalak, kérlek szépen hívj vissza. "

- Na fene, ebből aztán sokat megtudtam. - forgattam meg a szemem, ahogy egy kicsit meg is ingattam a fejemet, aztán végül benyomtam a hívás gombot és az említett személyt kezdtem tárcsázni, aki végül mivel mással is tisztelhetett volna meg engem, mint hogy nem veszi fel a telefont. Ez remek. Szinte azonnal léptem át öcsém nevére a telefonkönyvben, majd őt is hívni kezdtem, de csak úgy, mint a barátnőjénél, nála is süket fülekre találtam, az ő mobilja még csak ki sem csengett. Itt valami bűzlik és ez nekem nagyon nem tetszik, tehát ideje családlátogatást tennem, bár kicsit sincs ínyemre a dolog. Laza mozdulattal csúsztatom a telefonom a zsebembe és ütemes léptekkel haladok le az emeletről, minden egyes lépcsőfokot egyenletesen szedve a lábaim alatt, végül a fogasról leakasztom a fekete bőrkabátom és a slusszkulcsommal megspékelt lakáskulcsomat. Az autóm, mint mindig most is a ház előtt áll, így miután bezártam a házat, csak bepattantam, a fejemre tettem a kesztyűtartóból előhalászott napszemüvegem és nekivágtam az útnak. Beletelt egy kis időbe, míg beértem a városba, ugyanis az én házam kicsit kívül esik mondhatni a civilizációtól, mert már majdnem csak bent van az erőben, ugyanis valamikor az őseink, amolyan szállodát vagy panziót vagy mi a fenét üzemeltettek itt, amit később apámékra hagytak, ők azonban felhagytak ezen hobbi űzésével és családi fészket varázsoltak belőle. Be kell vallanom eléggé jól összehozták, csak hát apám halálával minden megváltozott, anyám külföldre ment dolgozni, Stefan össze költözött Brooke-kal és rám szakadt az egész háztatás vezetése, ha azt akartam, hogy emberi körülmények között éljek, de hát én már teljesen hozzá vagyok ehhez szokva, a ház Ric nélkül úgy kongana az ürességtől, hogy azon se lepődnék meg, ha visszhangzana. Az autóm szintén családi örökség, egy 1969-es Chevy Camaro Convertible és meg kell mondjam, hogy imádom, mert dögös, szexi és klasszikus mivoltából adódóan roppant különleges is, de nem áradozom tovább az autómról, mert ha belekezdek, sosem lesz vége. Ahogy átszelem a városhatárt jelző táblát, lazán gurulok végig az utakon míg végül egy jó 10 perces várakozás után a dugóban, viszonylag hamar megérkezem testvérem és Brooke házához, ahol a kocsifeljáró üresen áll, pedig legtöbb esetben ilyenkor Stefan sportkocsija itt parkol, minden esetre kihasználva a ritka alkalmat beállok, ezúttal én az üres helyre. A kabátomra úgy tűnik nincs szükség így az anyós ülésre dobom, aztán egyesen irány a ház felé. Ez az ügy már magában is elég fura, de hogy a bejárati ajtón simán be tudjak sétálni az még inkább gyanús, ugyanis ők mindig nagyon ügyeltek a biztonságra, így folyton zárva tartották az ajtót, azonban ezúttal még sem így volt.
- Stefan?! Brooke?! - kiabáltam, ahogy belépve a fejem tetejére csúsztattam a napszemüveget és bezártam az ajtót magam mögött, arra várva, hogy hátha majd valaki válaszol, de miért is ringatom magam ilyen tévképzetekbe. Először a nappaliba mentem, aztán a konyhába siettem, végül pedig leküzdve az újabb lépcsőfokokat az emeletre lépdeltem, ez az egész most már egyre inkább nem tetszik. Végigszaladtam a folyosón, majd lendületesen nyitottam be a szobába egyet lépve, amikor éreztem, hogy a cipőm alatt valami ropogva törik darabjaira, de nem is ez kötötte le igazán a figyelmem, hanem az, hogy a szoba romokban hever, Brooke pedig a sarokba összeesve eszméletlenül fekszik. A lábam alá néztem, amikor is érzékeltem, hogy az ő telefonjára sikerült rálépnem, de valahogy ebben a pillanatban ez volt a legkisebb bajom, ezért átszelve a csatatérré alakított szobát, azonnal a lányhoz siettem. - Brooke! - néztem le rá, de miután láttam, hogy egyáltalán nem reagál, ezért letérdeltem mellé és szinte ösztönből adódóan megnéztem a pulzusát, ami nem volt épp a legszaporább, komolyan úgy éreztem magam, mint a Vészhelyzetben az egyik címszereplő, csak én sokkal jobban nézek ki hozzájuk képest. Az ölembe húztam a lányt, a fejét az egyik kezemmel erősen megtámasztottam, majd a másikkal óvatosan pofozgatni kezdtem az arcát és ahogy egyre inkább nem reagált, egyre inkább lettem én is ideges.
- Brooke, kislány, ébresztő, hallod! Ne hogy már itt meghalj nekem, mert az öcsém ki fog nyírni, ha neked valami bajod lesz! - magyaráztam, mire láttam, hogy a szempillái picit megemelkednek és a gyenge légzése is szépen lassan normalizálódott, ami némileg engem is nyugalomra intett.
- Damon? - kérdezte alig halhatóan, ahogy rám emelte vérben forgó szemeit és könnyektől megviselt arcát, ami teljesen ledöbbentett, hiszen sosem láttam még azelőtt őt ilyennek.
- Igen, én vagyok. - válaszolom, most már nem tudom, hogy melyikőnk hangja a zaklatottabb, mert abban a pillanatban ahogy ezt a mondatot kimondom, belekapaszkodik a pólómba és átkarolva a derekam a mellkasomba, vagy jobban mondva az ölembe kezd zokogni én pedig tehetetlenül állok a helyzet előtt, ezért csak megsimogatom a lány haját, majd végül lehámozva a kezeit magamról, felültetem a fal mellé és az arca alá helyezve a kezem, nézek azokba a csalódott zöld tekintetekbe, melyekben most vidámság helyett mélységes fájdalom ül. - Brooke mi történt? És hol van Stefan? Az istenért mondj valamit! - emelem meg egy picit a hangom, mire ő ismét zokogásban tör ki, én pedig mélyet sóhajtok, ekkor észreveszek egy a földön heverő levelet, amit magam elé emelek és látom, hogy a lány is meredten bámulni kezdni a papírt a könnyzuhataga mögül. A szememmel követni kezdem a sorok által font levél tartalmát, melyet a jól ismert kézírás, az öcsém keze munkája jegyez, de ahogy egyre többet és többet olvasok el belőle, elfog az idegesség és végül összegyűrve a levelet, arrébb hajítom. Mindig is tudtam, hogy én piszkos játékos vagyok, amiért nem adok érzelmet a nőknek, hagyom, hogy belém habarodjanak, magam pedig egy éjszaka után lelécelek, de ez, amit az öcsém művelt, ez sokkal rosszabb, pedig mindig is én voltam a rossz fiú, a család fekete báránya. Megcsalni a menyasszonyát, annak saját húgával, éveken át játszadozni és átverni mindenkit, mindenkit, még engem is. Hamar átveszi az elmém fölött az uralmat a düh és mint akinek leeresztették a vörös függönyt ökölbe szorított kézzel pattanok fel, azzal a szándékkal, hogy én most azonnal megkeressem az öcsémet, de akkor visszafordulok és meglátom a fal mellett teljesen összetörten ücsörgő Brooke-ot, akinek a lelke valószínűleg milliónyi kis darabra van összetörve. Forr bennem a mélységes düh, azonban a tekintete nem enged távozni, hiszen mégis milyen ember volnék, ha most itt hagynám őt magára. Odalépek elé és óvatosan a kezem nyújtom neki, amibe szó nélkül belekapaszkodik, így sikerül neki felállnia.

- Elviszlek innen, gyere. - nézek rá, magam sem tudom, hogy most miért vagyok ilyen kedves vele, hiszen világ életemben idegesített ez a nőszemély, de ilyen lelki összeomlást még neki sem kívánok. - Minden rendbe jön, menj csak előre, a kocsim lent van, rögtön jövök én is. - nézek a szemébe, majd megölelem hogy meggyőzzem őszinteségemről, mert valljuk be a mi kapcsolatunk nem éppen arról volt híres, hogy milyen jól kijövünk egymással. Csak rábólint a szavaimra, majd lassan, elhúzódik és viszonylag biztos léptekkel indul el kifelé a szobából, én pedig előkapva a mobilom kezdem újra tárcsázni az öcsémet, ugyanis nem akartam Brooke előtt üvöltözni vele, de valahogy ismét csak azt jelzi, hogy Stefan telefonja ki van kapcsolva. - Az istenit neki Stefan! - morgom dühösen, amikor is visszateszem a telefont a zsebembe, majd kilépek a folyosóra, ekkor azonban egy hatalmas nagy puffanásra leszek figyelmes. - Brooke.. - ejtem ki a lány nevét, majd ismét szaladva közlekedem végig a folyosón és hirtelen állok meg a lépcsőkorlátnál, hogy kihajoljak rajta, ahol látom, hogy Brooke eszméletlenül fekszik. - A fenébe.. - káromkodom el magam, minden bizonnyal, leeshetett, vele kellett volna jönnöm. Ez a nap már így is borzasztó, nem tudom mi jöhet még. Sietősen trappolok le a lépcsőn, az aljához érve pedig a kezeim közé veszem a lányt, majd kilépve vele az ajtón, kisebb kínszenvedések árán az autóm hátsó ülésére fektetem és kiállva az autófeljáróról, azonnal a kórházba hajtok vele.