4. fejezet: Út egy új élet felé

Ric szemszöge:

Nekem soha nem esett nehezemre a Damon Salvatore nevű barátom megsegítése és teljes mértékű támogatása, lényegében bármiről is volt szó ott álltam mellette vagy épp mögötte, mint a sötét árnyéka, ha kellett erős szóval példáztam a kiállásom az irányába, ha kellett csak csendben hallgattam, de legalább így is érezhette, hogy soha nem fogom cserben hagyni, soha nem lesz egyedül. Kicsit olyan ez mintha leültem volna az ajtaja elé és bár tudom néha roppant zavaró, hogy kerülgetnie kell a bejáratnál, jó érzéssel tölti el, hogy van valaki, akinek folyton folyvást neki nyithatja az ajtót, hiszen az elmúlt időszakban én voltam az egyetlen, aki a nap huszonnégy órájából minimum huszonhármat vele töltöttem és noha ugyan néha átmentem bébiszitterbe, meg kell mondanom őszintén, élveztem. És hogy miért? Az ok igencsak egyszerű, mert ő a legjobb barátom, a bajtársam és fivérem helyett a fivérem, így aztán kénytelen vagyok azt is elviselni, hogy hajnalok hajnalán, reggel pontban hat órakor olyan hangosan dörömböljön a bejárati ajtómon, hogy abba még a szomszéd lakása is erősen beleremegjen.
- Ne verd szét az ajtómat! - rúgom le magamról határozott mozdulattal a takarómat, amely alatt eddig békésen pihentem és amely egész éjszaka biztosította számomra, hogy dőljön rólam a víz, mert hiába van lassan plusz negyven fok így a nyári időszakban, a furcsa szokásaim egyike közé tartozik, hogy csak akkor vagyok képes elaludni, ha be vagyok takarózva, ez szinte majdnem minden helyzetre elmondható, kivéve amikor erősen bódult állapotban vagyok, mert akkor valószínűleg ha nekidőlnék egy oszlopnak, még úgy is el tudnék aludni.
- Engedj már be! - hallom hangos üvöltését az ajtómon túlról, de a dörömbölés csak nem akar megszűnni, holott nagyon jól tudja, hogy az esetek többségében igenis azonnal ajtót szoktam nyitni, kivéve ha nem vagyok itthon vagy reggel hat óra van. Ilyenkor ugyanis mindig reménykedem abban, hogy az illető, aki megpróbálja szétütni az ajtóm helyett a kezét, egy idő után befejezi a dörömbölést, mert rájön arra, hogy felesleges energiákat pazarol el, hiszen én úgy sem fogok ajtót nyitni. Igen be kell vallanom ilyenkor szeretek úgy csinálni, mint aki éppen nem tartózkodik itthon, mert egyrészt kinek van kedve reggel hatkor bájcsevegni, másrészt hatalmas erőfeszítéseimbe kerül, míg kikászálódok az ágyból, megkeresem a mamuszomat vagy épp nem és elcsoszogok a bejárati ajtóig, ami a lakás nagyságából adódóan egyébként nem olyan nagy táv, de ilyenkor mindig úgy érzem, mintha kilométereket kellene gyalogolnom. Szóval nem másért, mint ezért az apróságért próbálom álcázni a tényt, hogy itthon vagyok, de van két személy akik már olyan jól ismernek, hogy miattuk elkerülhetetlennek tartom, hogy ezeket az igen fárasztó mozdulatokat megtegyem hajnalok hajnalán. Az egyik a húgom, Hayley aki szinte biztosra veszem, hogy egy idő után ha nem nyitnék ajtót, akkor elmenne, majd később telefonon keresztül leordítaná a hajamat a helyéről, amiért nem engedtem be őt, a másik pedig, nos ő épp itt áll az ajtóm előtt és a nyakamat tenném rá, hogy addig el nem megy, amíg én ki nem nyitom neki azt a bizonyos ajtót.
- Jól van, megyek már csak ne verd szét az ajtómat. - kászálódok ki az ágyból és az előző este valahol a szőnyegre dobott nadrágomért nyúlok, hogy valamit magamra vegyek, ugyanis kétlem, hogy Damon meztelenül kíván nézegetni engem, még akkor is, hogyha semmi hiba nem található rajtam, aki mégis megpróbálná keresni, annak nagyítót kell ragadnia, de az az elkeserítő hír, hogy a sok fáradozás mellett így sem találna olyan dolgot, amibe bele tudna kötni. Rohamos léptekkel, magamhoz mérten egészen gyorsan szelem keresztül azt a távolságot, ami elválaszt az említett használati tárgytól és laza mozdulattal tárom szélesre, hogy üdvözölhessem a kora hajnali idő csókját és természetesen mindezzel a legjobb barátomat, aki feszült figyelemmel néz rám, azt hiszem a következő mondat így fog hangzani: " Te most szórakozol velem? Még fel sem öltöztél? "

- Te most ugye szívatsz engem, még nem öltöztél fel? - dől neki az ajtófélfának, na mit mondtam, tudtam, hogy ez fog történni, nagyon is jól ismerem már Damon minden egyes apró kis rezdülését.
- Kicsit elaludtam. - nézek fel rá, ahogy a nadrágomba próbálom tuszkolni az övemet, persze sikertelenül, mivel hogy nem jó végénél fogtam meg, így aztán küszködhetnék még vele egy ideig.
- Azt mondtad kicsit? Jól hallottam? - vonja fel kérdően a szemöldökét, amiből jól tudom ezen egy mondatommal kivertem nála azt a bizonyos biztosítékot, viszont mentségemre szolgáljon, hogy késő estig pakolásztunk tegnap Brooke lakásában és igazán megterheltek engem az ott ért ingerek. Amióta néhány napja Damon kitalálta, hogy magához fogja költöztetni az öccse menyasszonyát vagyis inkább csak volt menyasszonyát, azóta mást sem hallgatok tőle, hogy Brooke így, Brooke úgy. Régebben még a nevét is alig ejtette ki, mert állandó idegbaj kerülgette tőle, ki nem állhatta, sőt veszélyes ellenséggént tekintett rá, aki elszakította tőle a hőn szeretett öcsikéjét, azonban azt hiszem a történtek benne sok mindent megváltoztattak és nem csak Brooke-ról alakult ki benne valami teljesen más kép, hanem az öccséről, Stefan-ról is. Azóta pedig Damon is teljesen másképp viselkedik, száznyolcvan fokot fordult vele a világ és régen mindent szórakozásként kezelt, de most mintha kezdene megkomolyodni és erre fel is hívtam a figyelmét tegnap este, mire ő módszeresen letagadta, pedig ezt még a vak is látja.
- Damon szerintem azok a dobozok nem szaladtak el az éjszaka folyamán sehová. - pillantok rá, mire egy hatalmasat ásítok, minden bizonnyal a torkom aljáig le lehet látni, mert eléggé lusta voltam ahhoz, hogy megemeljem a kezem és ezt eltakarjam.
- Ha volnál szíves felpörgetni magad, nem érünk rá. Még ki kell pakolnunk, aztán el kell mennem Brooke-ért a kórházba. - ecseteli a teendőit nekem, ahogy átlépi a küszöböt, majd a nappaliba indulva helyet foglal a kedvenc foteljában, ahol mindig trónolni szokott, ha meglátogat. Egy vállrántással jelzem feléje, hogy nekem aztán teljesen mindegy, majd becsukva mögötte az ajtót utána kezdek lépkedni, végül pedig vele szemben állok meg az említett helységben.
- Szerintem te izgulsz. - jelentem ki, ahogy feszesen állok meg és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt, egy kedves mosoly szökik közben az arcom vonásiba. Damon Salvatore izgul, sőt mondhatni egészen ideges, látom rajta, ahogy a fotel karfáján dobol az ujjaival, miközben engem tüntet ki a tekintetével és próbálja a puszta arckifejezésével a tudtomra hozni, hogy menjek el egy bizonyos melegebb éghajlatra.
- Szerintem te meg hallucinálsz. - pillant rám, ahogy a szája sarka egy picit megremeg, ebből pedig következtetésképpen akár le is vonhatom, hogy hazudik. Persze tudom én, nem akar ő engem átverni, csak hát az egója és az önbecsülése végett, na meg persze a hírneve miatt, nem engedheti meg magának, hogy a nyakamba borulva sírja el, hogy ő már pedig valóban így érez. Mindketten tudjuk, hogy én is észrevettem és ő is észrevette rajtam, hogy nekem ez feltűnt és ezzel el is van intézve a dolog, nem kell a továbbiakban erről beszélni.
- Pedig ma még nem is ittam. - nevetem el magam, ahogy a szobám felé veszem az irányt, hogy lényegében valami értelmezhető dolgot is csinálva a mai nap folyamán, felöltözzek. Nekem nem tart ez olyan sokáig, mint a barátomnak általában szokott, holott Damon ruhatárába nem igazán sok válogatni való darab került, lényegében szinte ugyanazok, csak más - más színben pompáznak, bár akad ami azért eltér, de megjegyzem az szerintem csak is a véletlen műve vagy épp az enyém, ugyanis már amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden karácsonykor kap tőlem egy új pólót. Miután sikeresen legyűrtem az akadályt, szélsebesen száguldok vissza a nappaliba, barátomat azonban már nem kell keresnem, mivel toporzékolva ácsorog az ajtóban, amire már inkább nem is mondok semmit, csak felkapom a telefonom és lakáskulcsom, aztán már indulhatunk is. Nem lakom messze Brooke és Stefan egykoron közös otthonától, így szinte akár át is sétálhatnánk, de a dobozokat még el kell vinnünk Damon autójával, amire gyanítom rá fog menni az egész napunk. És nem is tévedtem olyan nagyot, ugyanis késő délutánig szállítottuk Brooke személyes holmiját a Salvatore rezidenciára, majd az aktuálisan kiválasztott szobában próbáltuk viszonylag tűrhetően elrendezgetni, de állítom ennek a lánynak több cucca van, mint az angol királynőnek, ami pedig nem kevés.
- Damon hadd kérdezzek már valamit! - teszem le az utolsó dobozt is a szobában, amely barátom hálójához egészen közel van, míg Stefan egykori szobájától meglehetősen távol, választás szempontjából azt hiszem valahol érthető is a dolog.
- Ha megint azzal akarsz nekem jönni, amivel eddig, akkor bele se kezdj. - pillantott rám, miközben friss ágyneműhuzatot húzott fel a leendő vendégnek, akiről ha a megérzéseim nem csalnak, elég sokáig fog maradni.
- Most nem arról akartam beszélni, de ettől függetlenül igazán bevallhatnád, kezdesz megkomolyodni.
- Na most fejezd be, Ric! Én nem az eszedért tartalak, hanem hogy egyetérts. - dobta hozzám az éppen keze ügyében lévő párnát, amit hangos nevetés mellett sikerült elkapnom, közben legjobb barátom nekiáll a dobozokból előszedni a maradék személyes tárgyakat, amire Brooke-nak majd szüksége lehet.
- Ez biztató a barátságunkra nézve. - pillantottam az első tárgyra, ami Damon kezébe került, meg kell mondjam elég viccesen festett vele. - Az ott egy plüsspóni?
- Meg ne szólalj!
- Jól áll a kezedben! - kuncogok, próbálom visszatartani a kitörő röhögést, mert tudom mennyit szenvedett már így is ezzel az egész helyzettel.
- Most mondtam, hogy ne szólalj meg! - teszi az ágyra a plüsst, majd elindul kifelé, hiszen az órára pillantva éppen itt van az ideje, hogy elinduljon Brooke-ért, akit ma engednek majd ki a kórházból. Sokáig tanakodott rajta, hogyan és miképpen mondhatná el a lánynak, hogy elveszett egy gyermeket, de végül arra a megállapításra jutott, hogy jobb lesz hallgatnia, ezért pedig kényszeresen még az orvossal is hajlandó volt egyezkedni, hogy ez ne legyen benne a zárójelentésben, illetve amit Brooke aláír, abban semmiképp se tűnjön fel neki, különben ahelyett, hogy hazahozhatná a lányt, még eltölthetnének néhány napot a pszichiátrián is, hiszen ezt nem tudná olyan egyszerűen feldolgozni, főleg nem Stefan után.

Brooke szemszöge:

Meredten bámultam magam elé a kórházi ágyon ücsörögve, már néhány perce hallgatom a szükséges tanácsokat, amikkel a kezelőorvosom ellát, hogy a napokban teljesen és véglegesen felgyógyulhassak, ugyanis az esés következtében sikerült egy kis agyrázkódást kapnom, ami valljuk be nem a világ legkellemesebb dolga, de a doktor szerint, ha mindent betartok, akkor semmi bajom sem lehet. Egyre inkább elmélyülök a gondolataimban, ahogy a kezemben szorongatott zárójelentésre terelődik a figyelmem és minduntalan feltűnik a korlapomon, hogy minden ügyemet, amit én nem tudtam elvégezni, azt Damon Salvatore tette meg helyettem és ez egy nagyon furcsa érzéssel párosul itt belül a mellkasomban, valami enyhén fájdalmas, szúró érzés ugyanakkor mély hála és köszönet az, ami erősen dübörög mindemellett.
- Doktor úr! - pillantok rá hirtelen, nem is igazán tudom, hogy miféle elvesző mondat volt az, ami visszarángatott a jelenbe, de úgy éreztem muszáj megtudnom, hogy Stefan jelentkezett azóta, hogy elment, mert meg akarom tudni hogy mi történt, mit tettem amivel kiérdemeltem, hogy elhagyjon vagy csak egyáltalán hogy érdekeltem-e én annyira valaha is, hogy utánam kérdezzen a távozása után. - Csak azt akartam tudni, hogy Stefan nem keresett véletlenül? - fordulok feléje teljesen a felsőtestestemmel és valahol azt remélem, hogy a válasza az lesz, hogy igen, keresett, azonban halk és mély hangjával elutasító választ ad a számomra, amitől ismételten úgy érzem magam, mintha megforgatnák a tőrt a szívemben. Fájdalmas sóhaj tör ki a tüdőmből, amikor is sietős és határozott léptekre leszek figyelmes és a nyitott ajtón keresztül szökik a tekintetembe, ahogy Damon fordul be a folyosó végén és igyekszik a szobám felé, amitől egy halovány mosoly kerül az arcomra.

- Kip-kop? - ér az ajtóba, majd karakteres hangjával jelzi, hogy ha éppen meg is zavart valamit, ő most akkor is szeretne bejönni, bár ahogy én ismerem őt, hogyha nem engedélyeznék most ezt neki, ő akkor is bejönne, hiszen nem az a fajta típus, aki olyan könnyen feladja.
- Látom megérkezett Mr. Salvatore! - fordul felé a doktor és ahogy egymásra pillantanak abban van valami bizalmas és megmagyarázhatatlan, amit nem értek. Az orvos minden jót kíván a továbbiakban, majd hamar távozóra fogja, kicsit úgy tűnik mintha menekülni próbálna innen, holott erre inkább nekem volna indokom, én mégis még mindig csak az ágyam szélén ücsörgök, mintha ide lennék láncolva.
- Jól vagy? - lép elém Damon, majd egy óvatos mozdulattal ül le mellém és kiveszi a kezemből a zárójelentést, amiért én hirtelen kapom fel a tekintetem és nézek rá, ahogy pillantásaink találkoznak, szinte az arcom vonásait látom visszatükröződni a víztükör színű szemeiben. Azt hiszem még sosem láttam őt ezelőtt ilyennek, ilyen nem is tudom megfogalmazni, azt hiszem a törődő szó az, amit jelenleg keresek.
- Persze, nincs semmi baj, egy picit még zúg a fejem, de majd legközelebb jobban vigyázok a cipőfűzőkkel. - nézek rá, utalva az akkori viccére, amit még legelőször mondott nekem azon az éjszakán, mikor felébredtem és a kórházban találtam magam, ő pedig itt virrasztott mellettem. Onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna be hozzám és maradt volna órákig, hogy társaságommá szegődjön, kis ajándékokkal lepett meg és volt rá példa, hogy éjszakára is itt maradt, nem törődve azzal, hogy egy kemény és nem túl kényelmes széken kell majd virrasztania, mert abban biztos vagyok, hogy nem aludt, azon az ülőalkalmatosságon ugyanis erre képtelen lett volna. - Én csak szerettem volna megköszönni neked, hogy segítesz. Őszintén mondom Damon nélküled nem is tudom, hogy mihez kezdem volna és tudom hogy ez neked nagyon kellemetlen, mert Stefan mégis csak az öcséd.. - tör ki belőlem a szóáradat, amelyet már napok óta magamban tartok, de mindenképpen szerettem volna, ha tudja mennyire hálás vagyok neki ezért az egészért.
- Nem, Brooke.. én... ha már az öcsém így viselkedett, ez a minimum. - válaszolja a hangjában némi keserűséggel, amely engem is elgondolkodtat, hiszen mégis csak a testvéréről beszélünk. Látom a szemében, hogy őt is bántja a dolog, annak ellenére, hogy nem beszél róla, hiszen ő ugyanúgy hazugságban élt az elmúlt pár évben, mint én, még akkor is, ha az elmúlt időszakban nem jöttek ki valami jól Stefan-nal, bár már ennek a valóságosságáról sem vagyok teljes mértékben megbizonyosodva, hiszen ezeket én csak tőle hallottam, Damon szempontjából soha és sosem láttam ezeket a dolgokat, ami mindamellett, hogy igazságtalanság, még ferdített kép is lehet. Mi van, ha például a mellettem ülő személy teljesen másképp látta a dolgokat, másképp is élte meg és más gondolatokat őriz erről az egészről. Talán rá kellene kérdeznem? Magam sem tudom eldönteni, mi lenne a helyes döntés, hiszen még én sem tisztáztam le a viharos érzéseimet, így feltételezem még a számára is friss sebek mély nyomot hagynának egy ilyen beszélgetés által, de talán így mindkettőnk megnyugodhatna, ha beszélhetne egy olyan valakivel, aki szintén ugyanazt éli meg, amit a másik. - De szerintem menjünk is, ma már otthon akarok aludni, nem azon a széken. - pillant egy picit hátrébb, ahol a jól ismert berendezési tárgy található, majd egy apró mosolyra húzza a száját, magam pedig csak bólintok és minden maradék cuccomat összeszedve indulunk végre haza. Bár, hogy nekem ez a szó pontosan mit takar arról egyenlőre fogalmam sincs, hiszen az nem az én otthonom, de Damon szerint, ahogy azt már az elmúlt napokban minden egyes alkalommal elmondta mikor itt járt, így lesz a legjobb.

Damon szemszöge:

Hosszasan tüntettem ki pillantásaimmal a ruhás szekrényemet, melynek ajtaja valami különleges okból kifolyólag ismét nyitva volt és kilógtak belőle a vállfára akasztott ruhadarabjaim, amit a késő esti hold ezüstös fényes világított meg az ablakomon keresztül. Napok óta képtelen vagyok normálisan aludni és úgy tűnik ez az éjszaka se az üdítő kivételről lesz elhíresült. Lassan kászálódom ki az ágynemű közül, amiben már mélyen elsüllyedtem, majd azon mód, ahogy voltam, félmeztelenül indultam le a nappaliba valami szíverősítőért, hátha az kellően fejbe vág és akkor már sikerül elaludnom és ezt most még úgy is be fogom vállalni, hogy utálok egymagamban iszogatni, Ric-et meg értelmetlen lenne az éjszaka közepén hajnali három órakor felhívni, még a végén kitérne a hitéből és reggelig fárasztana a pszichodumájával. Nem túl határozottan indulok el, majd behajtom a szobám ajtaját magam mögött és elindulok a folyosón, ahol az ideiglenesen Brooke-nak fenntartott szoba előtt megállok és csukott ajtaját kezdem nézegetni, minden bizonnyal már réges régen alszik, aminek örülök, mert ezek szerint nekem és a legjobb barátomnak sikerült otthonossá varázsolnunk a szobáját. A nappaliba érve hosszú percekig állok a bárszekrény előtt mire elhatározom, hogy egy kis wiskey tökéletesen megfogja nekem tenni, ha ettől nem alszom el, akkor mástól sem fogok, tehát a válogatás teljesen feleslegesnek is bizonyult részemről. Kínzó lassúsággal vánszorgok az ablakhoz, majd az ablak párkányra helyezem az italt és így tekintek ki a tiszta égboltra, melyet most csak a hold és az apró pici csillagok tarkítanak. Szemmel követem útjukat, majd a hold fénye, mint egy irányt adva vezet engem a kertünk rejtekébe, melynek sűrűjében a régi hintán ücsörögve látom meg őt, aki magányába burkolózva ücsörög a növények között. Meredten kezdem bámulni, tekintetemmel átszelem a köztünk lévő távolságot, még csak a pilláim sem rebegnek, ahogy szemeimbe tódulnak arcának kedves vonásai, alakjának csábos vonalai és a hold sugaraiban tündöklő haján játszó esti fények, a szemében felvillanó ragyogás, amely káprázattal tölt el. Nagyot kell nyelnem, olyannyira hogy még levegőt is elfelejtek venni és ekkor az elmém mintha egy csapásra megvilágosodna, már értem mit szeretett benne az öcsém annyira, ha egyáltalán valaha is észre vette ő azt, hogy a menyasszonya mennyire gyönyörű. Óvatosan nyúlok a poharam után, de a tekintetem képtelen vagyok róla levenni, még akkor is ha bűnös gondolatok lepik el az elmémet, hiszen lássuk be, Brooke mégis csak az öcsém menyasszonya, vagy legalábbis az volt, így mindenféle gondolatot ki kell hogy zárjak. Mégis mi a fene történik velem? Miért látom most olyan másnak? Eddig ki nem állhattam, most meg? Hihetetlen vagyok, úgy toporgok itt pohárral a kezemben, mint akinek teljesen elment az esze, bár valószínűleg ez nem áll messze a valóságtól. Hosszú percek telnek el így, ő mozdulatlanul ücsörög, én pedig mozdulatlanul bámulok rá, egészen belefeledkezve a látványba, addig az elfutó pillanatig, amíg fel nem tűnik, hogy egy pillanatra összerezzen, hiszen a szél bizonyára járhat ott kint, ő pedig fázik. Azonnal leteszem a poharat majd elindulok kifelé, az egyik folyosón elhelyezett ládából előveszek egy narancsszínű pokrócot, majd megkerülve a konyhát lépek ki a teraszra és elindulok a kertbe egészen a hintáig.

- Megjött a felmentő sereg! - szólalok fel mosolyogva, ahogy a magasba emelem a plédet és egészen közel sétálok hozzá, majd mikor odaérek, leülök mellé a hintába és mind őt, mind magamat betakarom a melegséget hozó pokróccal, míg ő végig szótlanul követi a szemével a mozdulataim. - Látom te sem tudsz aludni. - pillantok rá egy kedves mosollyal, mire ő is elmosolyodik és ugyan nem szólal meg, de a tekintete mégis mindent elárul.

3. fejezet: Nagyon sajnálom, apuka

Damon szemszöge:

" Ezt nem hiszem el " Ez az egyetlen apró mondatocska dübörgött a fejemben, már órák óta, miközben a félhomályba borult váróteremben, amely a kórházi műtőktől és vizsgálóktól nem messze volt megtalálható, én fel és alá járkáltam, sóhajtozva és sopánkodva, akár egy nyolcvan éves öregasszony, bár ezek után meg merem kockáztatni, hogy még azok sem panaszkodtak ennyit, mint szerény személyem az elmúlt időben. Körbe - körbe, ideges léptekkel szeltem át az egyik faltól a másik falig a kettő közti távolságot, ezért néha egy - egy óvatlan pillanatra meg is kellett állnom, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem szédülök-e el teljesen és esem össze én a fehér színű csempén, mert annak, valljuk be, szerintem senki sem örült volna, főleg nem én. Így is úgy éreztem magam, mint aki viperafészekbe tenyerelt, a kórházban lévő dolgozók a takarítóktól, a nővéreken át, az orvosokig, úgy néztek rám, mintha legalább a Marsról jöttem, volna, bár igaz tény és való, hogy amikor üvöltözve az öcsém menyasszonyával vagy most már csak exmennyasszonyával vagy tudom is én kicsodájával, nevezzük egyszerűen Brooke-nak, szóval mikor beléptem vele, akkor nem éppen festhettem úgy, mint akinek minden rendben van odabent az agyában. Innentől kezdve talán egy kicsit megértem, hogy miért bámulnak rám a szemeiket meresztgetve, de akkor is kedvem lenne odaszólni nekik kicsit sem kedves hangnemben, hogy fejezzék be ezt a tevékenységet, mert baromira idegesítő és nincs kedvem még ezt is elviselni.

- Úgy fújtatsz, mint egy dúvad! - hallom meg a folyosó végéről az ismerős hangot az irányomba szaladni, szinte pattog a falakról, míg egyenesen el nem ér hozzám és csap arcba, midőn szinte automatikusan fordulok az irányába és szemeim előtt kirajzolódni nem kezd legjobb barátom karakteres mozgása és alakja. Ric mindig olyan nyugodtan lépked, mégis van benne valami eltökélt határozottság, amitől az ember azt gondolná, igen ez a férfi aztán merő önbizalom, pedig ha a szerencsétlenkedéseit vesszük alapul, nem hinném hogy a legmagabiztosabb személy, akivel csak találkoztam életemben. Bár biztos alapokat képes nyújtani, hiszen megbízható, segítőkész és tettre kész, csak valahogy az emberi kapcsolataiban képtelen helyrebillenteni azt a bizonyos mérleget, mert igazából ha bele gondolok, rajtam és húgán kívül nem sok mindent tudott eddig felmutatni.

- Amikor azt mondtam, hogy azonnal gyere, akkor azt úgy is értettem! - lépek az irányába a szemeimet meresztgetve rá, ebből is láthatja, hogy kivételesen nem vagyok humoros kedvemben, ami tőlem ugyan ritka, de bármilyen hihetetlen, most mégis igaz és bizony jó okom is van rá. Ilyen még sosem történt velem, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy éveken át becsapva éltem, mert az öcsém még csak arra sem méltatott engem, hogy elmondja az igazat, nem vártam volna, hogy magyarázkodjon, hogy érveket és ellenérveket sorakoztasson fel vagy, hogy a tanácsomat kérje, semmit nem vártam volna, csak egy kis őszinteséget. Tudom, hogy én sem vagyok egy szent, nekem is volt bőven olyan húzásom ami elítélendő, de a családom, az öcsém számomra mindig is nagyon fontos volt és ha mással nem is, ennyivel azért megtiszteltem őket. Nagyon sok minden lett volna, amit szívesebben hallgattam volna el vagy takargattam volna előttük, csak hogy nekik ne fájjon, mégis úgy éreztem, ha hozzájuk nem vagyok őszinte, akkor magamhoz sem. Tulajdonképpen most kit is akarok átvágni? Az öcsém tetteire nincs mentség, öt teljes évig járatta velem a bolondját és mindenki mással is, kezdve ezzel a szegény lánnyal, akit istenemre mondom ki nem állhatok, de most olyan más, van valami a tekintetében, amitől nem tudok szabadulni, ez pedig a fájdalom. Utoljára édesanyámat láttam ilyennek, miután apánk meghalt és jól tudom, hogy még a mai napig előfordul vele, hogy éjszaka a fal felé fordulva egyedül és csendesen sír, ezt még akkor is tudom, ha mérföldek választanak el.

- Amikor te azt mondod, hogy vészhelyzet van, akkor általában drámaian túlzol. - vonja fel a szemöldökét Ric, akivel végre egymás elé léphettünk, én pedig felszegett tekintettel vettem egy mély levegőt és elszámoltam magamban tízig, de csak azért, hogy ne kezdjek el vele úgy üvölteni, hogy az összes szál haja leszálljon a fejéről.

- Szerinted túlzok, bassza meg? - kezdtem el mutogatni neki, hogy vegye már észre, hogy hol vagyunk, nem a helyi közértbe hívtam, hogy problémám van, hanem a kórházba, ha ez neki nem árulkodik semmiről, akkor én nem tudom, hogy mi legyek. És most nem túlzok. Hangom halk, de kellően idegtől túlfeszített, arcom szinte belerándul ahogy kiejtem a szavakat, míg végül látom, ahogy barátom arcán testet ölt a komolyság. Komolyan ezekkel a fázis késéseivel néha a halálba kerget, lassú felfogásának köszönhetően néha egy kanál vízben képes volnék megfojtani, bár még sem teszem. Elvégre akkor ki viselné el az én marhaságaimat?

- Most ugye nem fogunk suttogva beszélni? - teszi fel a kérdést, ahogy egy csintalan vigyor bujkál a szája sarkában, én pedig lehunyom a szemem és újra tízig kezdek számolni, de most már nem azért, hogy ne kiabálják, ó nem bizony, hanem azért, hogy ne verjek be neki egyet. - Damon az ég áldjon meg, mond már, hogy mi van, abból hogy itt puffogsz meg forgatod a szemed, semmit nem fogok érteni. Legközelebb talán morze vagy füst jelekkel fogsz nekem üzenni? Na halljam mi ez az eget rengető dolog! - fűzi lassan a feszülő mellkasa előtt keresztbe a kezeit, ahogy tekintetével és bájos mosolyával engem tüntet ki. Azt hiszem én nem gondoltam át elég jól, hogy őt most idehívjam, de valakinek akkor is el kell mondanom, hogy mi a helyzet, mielőtt végleg megbolondulok, aztán jöhet hozzám ez a nagyokos látogatóba, a diliházba.

- Stefan. - ejtem ki végül, ahogy fájdalmasan fújom ki a levegőt, de mégis valahogy kissé megkönnyebbülök, ahogy kimondom a nevét, szó szerint mintha egy súlyos terhet vennének le a vállamról. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt és ahogy telt az idő egyre biztosabb voltam benne, hogy most már nekem is szükségem van valami agykurkászra, hogy elsírjam neki bánatomat és lám az agykurkász az első szavamra ugrott, hiszen Ric nagyon is értett az ilyen dolgokhoz, ami ugyan a szakmájából adódott, még ha sokszor ez nem is látszik meg rajta. Néha azzal viccelődtem, hogy az egyetemi évei alatt a sok tantárgy mellett a Damon Salvatore nevű egyed istápolására szakosodott, amit mellesleg igen jól végez, bár neki soha nem vallanám be. Kettőnk közül, elég ha én szeretem jobban magamat és nem ő.

- Kicsit bővebben? Damon, ne harapó fogóval kelljen belőled mindent kihúzni! - néz rám legjobb barátom, hiszen tény és való egy kicsit elgondolkodtam a dolgokon, de amúgy is neki egy szava nem lehet, a büfében kapható csokis fánk előbb rájött volna a dolgokra mint ő, ráadásul két órát késett, ami bőven túllépte a megengedett félórás időintervallumot.

- Elment. - nyögöm ki nagy nehezen, ami igazán böki a csőrömet és a szememben jól érzékelhető a düh lángja, amelyet az események keltettek életre és a további történések csak fokozták. Már éppen folytatni akartam, amikor egy fehér köpenyes pasas lépett mellénk és kezét bizalmasan a vállamra tette, meg kell mondjam ezzel nem nyerte el a tetszésemet. Utálom ha vadidegenek taperolnak, főképp ha azok a vadidegenek, férfiak.

- Mr. Salvatore.. Beszélhetnénk négyszemközt? - teszi fel a kérdést, amire egy apró bólintással jelzek, majd biccentve Ric-nek arrébb sétálok a doktorral, hogy elmondja minden rendben van-e Brooke-kal, bár az arckifejezéséből ítélve sok jóra nem számíthatok, mert olyan a képe, mint aki nem citromba harapott, de egyenesen meg is evett egyet. Nem tudtam eldönteni kettőnk közül ki néz ki pocsékabbul.

- Doktor úr, Brooke jól van? - nézek rá aggódó pillantásokat küldve felé, mire pár perces csend áll be kettőnk között, a fagyos levegőt mindenki, aki a folyosón tartózkodik érezheti. Egy pillanatra Ric-re nézek, majd vissza az orvosra, aki meredten bámul rám, majd hatalmasat nyelve szippant egyet a levegőből, ezzel is összeszedve saját magát. - Mondja már! - rivallok rá, mint egy félőrült és már hallom is, ahogy legjobb barátom lép egyet az irányomba, de én csak tartózkodóan felemelem a kezemet, hogy nyugodjon meg, a  dühöm még nem akkora, hogy neki essek a kórház közepén ennek a doktornak.

- Brooke rendben van, azonban... - csuklik el a hangja, ahogy rám tekint, a szemében akár fogadni mernék rá, hogy néhány könnycsepp is megcsillant. Egy elérzékenyült doktor, más sem hiányzott még a mai napból. - Nagyon sajnálom, apuka. - a hangja alig halhatóan csendül fel, azonban az én füleimben egyre hangosabb ütemre játszva csapódik ki, szemeim egészen elkerekednek és zavaromban hátra lépek egyet, ha nem rólam volna szó azt is mondhatnám, hogy megszédültem, mégis mi a frászról beszél nekem ez itt össze vissza?!

- Apuka? - ismétlem meg a szót magam elé meredve, ahogy a szemöldököm az összeráncolt homlokomra szalad, jól láthatóan sokkolódok a mai nap folyamán már ki tudja hányadjára. - Ez valami rossz vicc?

- Nézze Stefan... - pillant ismét rám, a szemében látom, hogy már totálisan nem normálisnak gondol így egy óvatlan pillanatban, ha nem figyelek még lekötöztet és beszállíttat a pszichiátriára. Na de, hogy ő sem éppen az ép elméjéről híres az is biztos, mégis miért nevezett engem Stefan-nak? Feleszmélve a névre fordítom Ric felé az arcom, aki ugyan nagy szájáról és híresen a megmondom a magamét stílusáról ismert, most azonban csak ácsorog keresztbe tett kézzel és bámul rám egy amolyan: " Mi van? Rám ne nézz, ezt neked kell megoldani! " arckifejezéssel. Hurrá.

- Doktor úr, maga határozottan összekever az öcsémmel, én nem Stefan, hanem Damon Salvatore vagyok. - válaszolom immáron higgadtan, holott belül forrongok és majd kitörnék, mint egy régóta szunnyadó vulkán. Miért történik ez velem? Az életem olyan tökéletesen és normális kerékvágásban haladt előre idáig, reggel felkeltem este lefeküdtem a közte lévő időt pedig vagy nőkkel vagy Ric-kel, esetenként munkával töltöttem el. Erre ma mi történik? Ez csak valami rossz rémálom, valaki csípjen meg, fel akarok kelni és látni akarom Ric bugyuta képét, ahogy azt magyarázza, hogy csak a  képzeletem beteges agyszüleménye az egész.

- Azt mondja maga nem... ? Ó, akkor nagyon sajnálom, meg tudja mondani hol érhetem el a testvérét? - lepődik meg hirtelen a fehér köpenyes barátom, ahogy végül keresztbe fűzi a kezeit a mellkasa előtt és várakozó állást vesz fel.

- Na látja doktor úr, ez itt az öt milliós kérdés, mert én sem tudom hol van. - sóhajtok fel, amikor is behunyom a szemem és egy amolyan Ric-féle fáziskéséssel pattannak fel a pilláim, midőn ismét közelebb lépek az orvoshoz, ezen mozdulataim után már meg is értem, hogyha valami sárga lapos őrültnek néznek. - Azt akarja mondani, hogy Brooke terhes?

- Mivel az öccse nincs itt, viszont maga családtagnak számít, így azt hiszem elmondhatom. Brooke-nak még kezdeti fázisban volt a terhessége, olyannyira, hogy valószínűleg még ő maga sem tudott róla, de sajnálatos módon az esés következtében elvesztette a magzatot. - formálja finoman a szavakat, hogy az ne legyen túl bántó, én mégis úgy érzem, hogy a lelkembe vájnak, holott nem is én vagyok az apa. Az isten verje meg, ha mellette maradok, akkor nem esik le a lépcsőn, nem veszíti el a gyerekét és nem kellene itt lennünk.

- Ugye még nem mondta el neki? Kérem doktor úr, ne mondjon el neki semmit, így is rettentően össze van törve, tudom kötelessége, de... - sóhajtok, azt se tudom már mit beszélek, nekem tényleg elment az eszem, de akárhányszor magam elé idézem azt a tekintet, ami engem a szobában fogadott akkor elfog a szorongás. - Majd én elmondom neki, ha már túl lesz ezen az egészen, csak kérem hagyja, hogy én intézzem. - nézek rá, ő pedig fürkészve méregeti arcom vonásait, bizonyára nem tudja hová tenni hangulati ingadozásaimat és ami azt illeti én sem, azonban talán sikerült rá hatnom, mert bizalmas mozdulattal tette a kezét a vállamra csúsztatja és bólintott egyet, ezzel is jelezve, hogy engedélyezi a dolgot, majd lassan elsétált és eltűnt a folyosó végén.

Brooke szemszöge:

Hatalmas, szétterülő homály éktelenkedve hatol be a szembogaraimba, ahogy ólom súlyossággal rám nehezedő szempilláimat megemelem. A fejem borzalmasan zúg, mintha valami gőzmozdony zakatolna benne és minden egyes megtett métere után, hatalmasat szúr a halántékomba. Próbálnék levegőt venni, de a tüdőm alig reagál az ösztönös mozdulatra és bár csak kicsit próbálok elernyedt testhelyzetemen változtatni, borzasztó kín veszi át a hatalmat felettem. Amikor sikerül kinyitnom a szemem és az ablak felé fordulnom, láthatom, hogy kint már éjszaka van és a szobában ülő csendet egyetlen halk szuszogás szakítja félbe, kinek tulajdonosára szalad tekintetem, hiszen a falnak dőlve a széken alszik közvetlenül az ablak alatt, ahonnan a Hold fénye világít be.

- Damon... - ejtem ki alig halhatóan a nevét, ahogy pillantásaimmal figyelem nyugodt légzését, amely biztosítja a békés szunyókálását. A lábai szorosan egymás mellett összeérintve tapossák a földet, míg kezeit a mellkasa előtt keresztbe vonva támaszkodik a fal mellett, fejét pedig a kemény, halványzöld árnyalatú vakolatnak támasztotta, s noha percekkel ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk most már jól tudom. Egy kórházban. - Damon. - nyelek egy hatalmasat, ahogy kiejtem ismét a nevét, azonban hirtelen fog el valami szorongató érzés a tüdőm belsejéből és hangosan kezdek el köhögni, már - már fuldokolni. A testem összerándul, ahogy a hangos zaj minden bizonnyal Damon-t is felébreszti, aki szinte azonnal ugrik mellém a székéről, majd öntve nekem egy kis vizet, megitat vele, úgy tűnik mintha ő erre már felkészült volna. Viszonylag kényelmes pozícióban helyezkedem el, bár az ágyam nem valami kényelmes, azonban Damon kedvesen megigazítja nekem a párnát, hogy egy kicsit komfortosabbá tegye az itt töltött időt, végül pedig helyet foglal az ágyam szélén, így már pontosan láthatom az álmos, víztükör színű szemeit.

- Szia. - köszön nekem halkan, ahogy elmosolyodik, de láthatóan fáradt így a hatás nem egészen olyanra sikerült, mint a legtöbb esetben, de én igazán értékelem, hogy itt van.

- Mi történt? - kérdezem tőle, hiszen borzasztóan sajog a fejem, de szinte semmire sem emlékszem, egy valami él bennem tisztán és ez Stefan levele, amíg élek soha nem fogom elfelejteni az ott leírt szavakat, a abból felcsapó kegyetlen érzéseket.

- Brooke Hamilton, elestél a cipőfűződben. - próbálja egy viccel eltüntetni a rosszkedvemet, én pedig egy picit el is mosolyodom, amikor arcomba hulló hajamat eltűri a szemem elől.

- Nem csak álmodtam, igaz? - teszem fel a kérdést és ő nyilván tudja, hogy mire gondolok.

- Nem. - mondja keserű szájízzel, majd tehetetlenül megharapva a szája szélét a plafonra kezd bámulni. - De Brooke, nem hagylak magadra, segíteni fogok neked, már azt is tudom hogy. - jelenti ki határozottan, ahogy ahogy rám pillant és a szemeiben van valami egészen különleges. Damon Salvatore még sosem nézett így rám.

2. fejezet: A hazugság ára

Brooke szemszöge

- Damon, itt Brooke, már nagyon sokszor hívtalak, kérlek szépen hívj vissza. - szóltam erőtlenül és remegő hangon a telefonba, majd megpróbáltam letenni az ágyamra, de az hangos koppanással ért földet, ahogy kicsúszott a görcsösen ránduló ujjaim közül és végigsiklott a padlón, majd valahol a szobaajtó bejáratánál a szőnyegnél érte meg biztos helyét. A szemeim vérvörösben forogtak, a könnyek felszántották az arcom és mély barázdát húzva maguk után jelezték, hogy bármi történjék is ezután, nem múltak el nyomtalanul az események. A darabjaira hullt lelkem tükre, mindannyiszor összetört, ahányszor csak húgomra és Stefan-ra gondoltam. Vajon őszinték voltak-e valaha is a hozzám intézett kedves szavak vagy bókok, valójában volt-e szerelem azokban az érintésekben és csókokban, amikkel mindennap megajándékozott engem az olyannyira szeretett férfi? Képtelen voltam felfogni, hogy történhet ilyen velem és ahogy a szobám sötét sarkában lecsúsztam a hideg és sima felületű padlóra, úgy ismét megáradtak a könnyeim, mint valami túltelített folyó törtek ki a szemeim sarkából, holott azt hittem, hogy már képtelen vagyok többet sírni. Meredtem bámultam a telefonom után, miközben újra és újra elhomályosult a tekintetem és bár vadul törölgettem le az arcomra futó, sós ízű könnyeket, azok dacolva velem és akaratommal, újra és újra megjelentek, mintha megnyitottak volna valahol egy csapot és elfelejtették volna azt elzárni. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy milyen érzés az, ha az életedről kiderül, hogy valójában nem is igazi, csak egy kép, mellyel áltattad magad, mert képtelen voltál túllátni azon a rózsaszín ködön át, amit a szerelem érzése nyújtott számodra hosszú ideig. Annyira szerettem Stefan-t, hogy elvakulttá tett és észre sem vettem azt, hogy valójában mi is folyik az én hátam mögött, talán jelen pillanatban is együtt vannak, egymást ölelik, simogatják és csókolják, valószínűleg jót nevetnek azon, hogy én pedig magamra maradtam egyedül a szobám sivár sötétségében, hiszen hiába hívtam Damon-t, ő nem válaszolt a telefonhívásaimra. Bizonyára most is valahol részegen fekszik a városban egy nő ágyában és tovább élvezi azt a játékot, amit egész életében szinte hobbi szinten űzött, hiszen még magam is jól emlékszem rá, mikor egy - két adandó alkalommal fogadást kötött a lányok meghódítására. Akkor azt gondoltam, hogy mennyire aljas személy is ő, hogy verheti át ilyen módon a nőket, de ha most belegondolok ebbe, igazán semmi kivetnivalót nem találok, hiszen végtére soha nem tett ígéreteket senkinek, nem esküdött örök hűséget, így aztán ha egyszer csak fogta magát és lelépett az is teljesen rendben volt, mert nem volt mit megszegnie. Damon minden bizonnyal az a fajta pasi, aki messzemenően retteg a kötöttségektől és az állandóságtól, vagy csak éppen ezzel próbálja meg leplezni ezen vágyát, hiszen olyan sokszor mondogatta Stefan-nak: " Irigyellek téged öcskös, persze csak humorizálok! " De mi van akkor ha mégsem, csak azért mondta, mert nem akarta, hogy lássuk mik az igazi érzései és mi az, amire igazán vágyik, mi az, amit Damon Salvatore szeretné, ha tudnának róla anélkül is, hogy egy szóval is kiejtené a száján. Mi van, ha ő is csak meleg otthonra, szerető barátnőre, a mindig mellette álló testvérre és biztos hátterű családra vágyik? Mi van ha csak a csalódásokról és fájdalmaktól akarta megkímélni magát a kötöttségek és érzelmek kizárásával, Stefan nekem mindig azt mondta, hogy Damon nagyon is képes az érzelmekre, csak olyan mélyen elnyomja magában őket, hogy sokszor már el is felejti, hogy léteznek. De talán csak még nem találta meg azt a személyt, aki fenekestül felforgassa az életét, aki képes lenne a lelke és a szíve legmélyéről előrángatni a mély és hatalmas erejű érzéseit, amelyek biztos vagyok benne, hogy őt is a legszerethetőbb egyénné tennék, akit csak ismerek. Jól emlékszem még arra a napra, mikor először találkoztam vele, már akkor is éreztem, hogy valami mély dolgot próbál elfedni azzal az idegesítően arrogáns viselkedésével. Mert igen, bevallom, először szörnyen zavartak nem csak a megjegyzései, nem csak a jelenléte, hanem az egész személy, úgy ahogy volt, egy az egyben zavart engem Damon Salvatore, az ha levegőt vett, az ha megszólalt, az ha nem kért pillantásokat vetetett rám. Folyton ok nélkül tett rám megjegyzéseket, gúnyolódott és sokszor sértően is beszélt rólam, a hátam mögött pedig mindennek elhordott és még nekem kellett megköszönnöm, hogy egyáltalán ő, a nemes úr a szájára vett engem, hiszen ezt kevesen engedhetik meg maguknak. Aztán valahogy megtanultam elfogadni a jellemét és hozzászokni, ahhoz, hogy ő ilyen és megpróbáltam mélyebbre látni, hogy megértsem ennek a viselkedésnek az okát, igaz, hogy ezzel sem jutottam sokkal előrébb, de biztos vagyok benne, hogy nem olyan goromba ember ő, mint ahogy azt mutatja, mint ahogy szeretné, ha mások látnák, csak hát mindenki ismeri a mondást, a legjobb védekezés a támadás. Ezzel szemben Stefan, mindig olyan kedves volt és figyelmes, szinte óvta minden lépésem, én pedig szerelmes lettem ebbe a segítőkész és csodálatos emberbe, miközben kiderült, hogy végig átvert engem és amit igaznak gondoltam, az mind hazugság volt, hazugság, amit az én édestestvéremmel eszeltek ki és mindenféle szégyenérzet nélkül hagytak egyedül az örök pusztulás magányában. Egyetlen levelet hagytak hátra maguk után, még csak arra sem méltattak engem, hogy a szemembe mondva közöljék a szörnyű tényeket és talán akkor sem értettem volna meg teljes mértékben a dolgokat, de nem érezném ennyire átverve magam. Akármerre nézek a szobában, a lakásban, de még csak a kertben is, mindenhol az ő arcképének tükre lengedezik, minden apró pontról az ő hangja, illata, nevetése és karakteres mozgása rémlik fel, így szökik elmémbe, mint elhaló és kínzó igazság. Vajon mióta tarthatott ez a kapcsolat köztük, vajon mióta néztek engem teljesen nevetségesnek és idiótának, mióta vezethettek az orromnál fogva? A könnyeim elhomályosítják a szemem elől a valóságot és bár egészen későre jár, mégsem az álom az, amely elnyom, hanem az kínzó és marcangoló sokk telepedve rám késztet arra, hogy kikapcsoljak és átlépjek egy másik világba, ahol talán számomra is jobb lehet, hogy elfeledjem a reális dolgokat és helyette egy elképzelt kép vegye át a hatalmat. De még álmomban sem tudok szabadulni a gyötrő kínoktól, az elképzelt illúzióktól, így görcsösen ránduló ujjaimmal kapok a szőnyegbe, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodom, ahogy izmaim megfeszülnek én pedig álmomban is zokogva sikítom annak a személynek a nevét, aki valaha a mennyországot adta számomra, aki mellett minden pillanat egy csoda volt és most, mikor távozott, nem maradt más utána csak sötétség, üresség és magány, a legkínzóbb pokol az, amelybe mit sem törődve a következményekkel két kézzel lökött bele. Vajon létezett köztünk valaha is szerelem, szeretett ő engem egyáltalán, miért volt mellettem, miért használt akkor ki? Megannyi kérdés mely még álmomban sem hagy nyugodni, mely addig fog kísérteni, míg az összesre választ nem kaphatok, hogy zaklatott lelki tengerem felszínére béke és nyugalom költözhessék.
- Stefan... - nyöszörgöm és lezáruló szemhéjaim alól még mindig fájdalmas könnyek csordogálnak szépen lassan, ahogy a lélegzetvételeim száma minimalizálódik, a szívem dobbanásai lelassulnak, magam pedig valami olyan helyre zuhanok, ahol az elmém pihenhet, hiszen a sokktól nem elaludtam, hanem elájultam, mert a szervezetem feladta a harcot, az agyam pedig teljesen kikapcsolt, hisz nem bírta tovább viselni ezt a terhet.

Damon szemszöge

- Ahhhh...pff..umm...Ric... - fuldoklok, ahogy kinyitódnak lassan a szemeim és megérzem, hogy a torkom, legalább olyan száraz, mint a Góbi sivatag, arról nem is beszélve, hogy a hátam teljesen el van zsibbadva, miután a saját szobám, bár ez még nem teljesen biztos, de remélhetőleg a saját szobám padlóján fetrengenek félmeztelenül. Mindenféle nyögésszerű hangokat adok ki, ahogy mozdulni próbálnék, de ahogy egy picit is megpróbálok ellendülni ebből az elernyedt és szörnyen kényelmetlen pozícióból, a fejemben éles szúrást érzek meg mindkét halántékom irányából, így úgy határozok, jobb lesz, ha egy ideig még a helyemen maradok. Érezhetően másnapos vagyok, pedig mikor betértem legjobb barátomhoz egy korty alkoholt nem akartam legurítani a torkomon, de valahogy az ő társaságában ez sohasem sikerült, komolyan mondom olyanok vagyunk már lassan, mint az elcseszett alkoholisták, akik minden mondatuk végén legördítenek egy felest, abból az indokból kifolyólag, hogy igazolni tudják a mondandójuk lényegét, persze ez azzal jár együtt, hogy végül már vagy teljesen összevissza beszélnek, vagy se eleje se vége nem lesz az egésznek, vagy mert az az eset is fent állhat, hogy már azt sem tudják miről beszélnek. Na most mi Ric-kel sikeresen összehozzuk egy este alatt mindhármat, ahogy telik el az idő és ezzel együtt egyesen arányosságban növekszik a bevitt alkohol mennyisége, úgy váltunk mi is periódusokat, az előbb felsoroltak alapján. Lassan emelem a magasba a kezeim, hogy megdörzsöljem a szemeim, de azok mint valami ólomsúly csapódnak le a fedetlen mellkasomra és bennem ekkor tudatosul, hogy én tényleg félmeztelen vagyok, majd nagy nehézségek árán balra fordítva a fejem látom meg, hogy hasonló paraméterekkel fekszik Ric a padlómon, tátott szájjal meredve a plafon felé, amivel nem is lenne semmi baj, ha nem eget rengető horkolás kísérné mindezt, ami bizonyára engem is felvert a legédesebb álmaimból, pedig valami igazán szexi barna csajjal álmodtam. Kissé fura a helyzet, mert legtöbb esetben csaj fekszik mellettem az ébredéseim után, de a szétszórt üres wiskey-s üvegekből kiindulva úgy tűnik Ric-kel igen csak felöntöttünk a garatra, már megint. Régebben is sokszor előfordult, hogy nálam henyélt ivászat után, de ez már olyan régen nem esett meg, hogy szinte el is felejtettem, milyen élvezetes korán reggel Alaric Saltzman-t idegesíteni. Gonoszkodó mosoly húzódik az arcom vonásaiba, ahogy percekig bámulok legjobb barátomra, majd megköszörülve a torkomat, minden erőmet összeszedve nyújtom ki a kezem, hogy megböködjem a vállát. - Ric, ébresztő.. - szólalok fel először egészen halkan, mire már látom is, hogy a szempillái megremegnek, azaz sikerült kihoznom a mély alvási állapotából, róla ugyanis tudni kell, hogy szörnyen rossz alvó és a legkisebb zajra vagy neszre képes felébredni, én már pedig akárhogy is nézzük nem vagyok éppen kicsi.
- Aua.. - mordul egyet, de legalább már nem horkol, ez nála igenis nagy előrelépésnek számít, én pedig emelve a hangzáson, újra böködni kezdem, persze ez így ennyi idős fejjel a leginkább sem ésszerű, sőt egészen gyerekes viselkedés, de jelen pillanatban nem nagyon érdekel, másnapos vagyok és ha ez a félőrült bárkinek is megpróbálná elmesélni, egészen egyszerűen bevetem a legjobb taktikámat, még pedig, hogy letagadok mindent, még azt is ami szóba sem került.
- El fogsz késni! - magyarázom, holott hétvége lévén egyáltalán nincs indokom ilyet állítani, mivel a munkáját tekintve hétvégén mindig élvezheti saját maga szabadságát és persze természetesen elsősorban az enyémet.
- Hagyjál már Damon. - próbálja arrébb lökni a kezeimet, de mivel csukva van a szeme, ebből egy nagyon vicces jelenet alakul ki, ahogy hadonászik összevissza, én meg magamban jót röhögök és ennek csak azért nem adok hangot, mert ha most nevetnék, abba annyira belefájdulna a fejem, hogy szerintem soha többet az életben fel nem kelnék erről a padlóról. Pár percig egy kisebb fajta csend áll be, amikor is Ric-nek kipattannak a szemei, gondolom ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza az agyacskája, hogy mit is mondtam neki. - Mi? A kurva életbe! - emelkedik meg és már épp rá akarnék szólni, hogy ésszel ugrabugráljon, mert a szekrény ajtaja ki tudja milyen inditattatásból, de nyitva van és egy rosszabb mozdulat és homlokon fogja csókolni. De a gondolat már késő, a mozdulat meg túl heves, így legjobb barátom hatalmas csapódás közepette esik vissza a padlóra, miután sikeresen megfejelte a szekrényajtót. - Ó, hogy az a.. - teszi a kezét a fejére, én pedig elfojtott nevetéssel szemlélem a dolgokat, jó nyilván sajnálom egy egész kicsit, mert nem tudom miért van nyitva most az a szekrény, sosem szoktam nyitva hagyni, de akkor is annyira vicces a helyzet.

- Én akartam szólni, hogy vigyázz, amúgy meg ne siess annyira, szombat van. - veregetem vállba legjobb barátom, mire ő egy nem túl kedves kötőmondat mellett elküld engem melegebb éghajlatra narancsot szedegetni, nem hiába, szép dolog a barátság.
- Bazd meg, fenének szívatsz! - dörmögi az orra alatt, ahogy továbbra is a fejét fogja, de már sokkal higgadtabb, én pedig időközben átfordítom a fejem a másik oldalra, hogy körbenézzek, amikor is az elveszett telefonom kerül elő az ágyam alól, legalább is erősen úgy tűnik, hogy az az enyém, végre ezt is megtaláltam, megérte a földön aludni, de csak most az egyszer.
- Ric, megcsörgetnéd kérlek a telefonom, hogy megtudjam valóban az enyém-e, tudod, ha utólag kiderülne, hogy az ott az ágyam alatt még sem az enyém, nagyon fájna a lelkemnek, hogy ennyit szenvedtem, hogy elérjem, miközben szétrobban a fejem. - ecsetelem a nem sokkal mellettem a szintén padlón elhelyezkedő barátomnak a szörnyű tényállást és már várnám, hogy kora reggeli morgása közepette felszólaljon, hogy: " persze Damon feleségül ne vegyelek? ", amire ugyebár nekem az lenne a válaszolom, hogy kösz de nem kell, amúgy sem vagyok meleg, mire hangos vihogásban törtnénk ki egy számomra nem annyira kedves emlék felidézése közben, de most még ezt bevállalnám, ha hajlandó volna megszólalni, azonban olyan mélyen hallgat, hogy felmerül bennem annak lehetősége, hogy visszaaludt. - Ric, mi az is.. - fordulok felé, amikor is látom, hogy legjobb barátom valóban visszaaludt és kényelmes pozícióban továbbra is félmeztelenül fekszik a padlómon, azonban most már eredeti pozícióján változtatva az oldalára fordult, komolyan mondom már csak azon csodálkozom, hogy a nyála még nem folyt ki a szájából, mert az igazán vicces volna. Ha nem lenne ilyen messze tőlem a telefonom, ami valójában lehet, hogy nem is az én telefonom, de a célnak most az is megfelelne, szóval akkor most jól jönne, hogy lefotózzam és kikosztoljam a képet az ismert közösségi oldalon az üzenőfalára, természetesen az ő tudta nélkül, amiről csak akkor értesülne, ha néhányan az utcán összesúgnának a háta mögött. Feltehetőleg kicsit már bánja, hogy elárulta számomra a jelszavát, de hát ezért vannak a legjobb barátok, hogy ha már a józan ész elmúlt, akkor képbe kerülve kicsit idegesítsenek még minket. Azonban mivel ezt a lehetőséget el kellett vetnem, így feltápászkodtam a padlóról és az ágyam felé nyújtózkodva mindenféle kísérő hangok mellett szó szerint leimádkoztam magam mellé egy párnát, bár a kísérőszavak koránt sem hasonlítottak a miatyánkra. Lassan közelebb csúsztam barátomhoz és amíg ő békésen szuszogott, addig én egy jól irányzott mozdulattal a fejéhez vágtam a párnát. - Ébresztő Csipkerózsika! - kiabáltam fel röhögve, mire Ric ijedtében felpattant és hunyorogva nézett rám egy amolyan " elment az eszed " arckifejezéssel, azonban tekintetében az tükröződött, hogy a pokolra kíván és a szájából kifolyó szavak sem utaltak éppen másra.
- Bekaphatod, Salvatore! - prüszkölte az orra elől a párnámból egyenesen az arcába hulló hófehér tollakat.
- Csak szeretnéd, öregem! - nevettem el magam kínosan, mert az agyamba tóduló szúró érzés hamar elvette a kedvemet az ilyen és ehhez hasonló tevékenységtől. Az ágyam alá nyúltam és kisebb káromkodások közepette szedtem elő a mobilt, amiről utólagosan is kiderült, hogy az enyém és amelyen ott villogott, hogy húsz nem fogadott hívás és egy hangüzenet. - Te figyi Ric, értem, hogy aggódtál értem tegnap, de azért húsz nem fogadott hívás szerintem kissé sok, valamit szerintem egy is ugyanúgy hat, mint húsz. - ültem fel a padlón majd döbbenten kezdtem nézegetni, hogy a híváslistám kicsit sem barátom nevével, hanem egy olyan nőével van tele, aki csak legfeljebb ünnepnapokon hív fel, hogy elmondja az álcázott jó kívánságait. - Szerinted mit akar tőlem Brooke, elnézte a Salvatore nevet és engem hívott a drágalátos kisöcsém helyett? - néztem ostobán legjobb barátomra, amikor felültem és ő is hasonlóan cselekedett, sőt összeszedve a ruháit, már az öltözködéshez is hozzálátott. - Na mindegy, kit érdekel, biztos kiakasztotta valamivel Stefan-t, az meg lelécelt otthonról, engem ugyan nem érdekelnek a családi drámáik. - álltam fel, majd a telefonomat az ágyra dobva megközelítettem a már nyitott ruhás szekrényem és kiemeltem belőle egy fekete nadrágot meg egy pólót, majd mint aki jól végezte dolgát a fürdőbe mentem zuhanyozni, aztán felöltözni. - Akarsz itt zuhanyozni vagy majd otthon? - léptem ki végül frissen és üdén a hajamat törölgetve egy fehér színű törölközővel.
- Kösz a nagylelkű felajánlást, de majd otthon, asszem lépek, még beugrok Hayns-hez, aztán csak utána megyek haza. - legyintett, aztán mivel nagyjából sikerült összekaparnia magát, útnak is indul, de azért még annyi hozzáfűzött, hogy szerinte hívjam vissza Brooke-ot, mert lehet fontos. El tudom képzelni számára mi lehet ilyen eget rengetően fontos, bizonyára kitörött a kedvenc cipőjének sarka vagy a hajfestéke nem jól színezte be a haját, ennél nagyobb problémát az ő életében nem tudok elképzelni. De hogy ne tűnjek egy címeres ökörnek, immáron teljes harci díszbe öltözve hallgattam le a hangüzenetet amiről csak feltételeztem, hogy ő hagyta nekem az éjszaka közepén.

" Damon, itt Brooke, már nagyon sokszor hívtalak, kérlek szépen hívj vissza. "

- Na fene, ebből aztán sokat megtudtam. - forgattam meg a szemem, ahogy egy kicsit meg is ingattam a fejemet, aztán végül benyomtam a hívás gombot és az említett személyt kezdtem tárcsázni, aki végül mivel mással is tisztelhetett volna meg engem, mint hogy nem veszi fel a telefont. Ez remek. Szinte azonnal léptem át öcsém nevére a telefonkönyvben, majd őt is hívni kezdtem, de csak úgy, mint a barátnőjénél, nála is süket fülekre találtam, az ő mobilja még csak ki sem csengett. Itt valami bűzlik és ez nekem nagyon nem tetszik, tehát ideje családlátogatást tennem, bár kicsit sincs ínyemre a dolog. Laza mozdulattal csúsztatom a telefonom a zsebembe és ütemes léptekkel haladok le az emeletről, minden egyes lépcsőfokot egyenletesen szedve a lábaim alatt, végül a fogasról leakasztom a fekete bőrkabátom és a slusszkulcsommal megspékelt lakáskulcsomat. Az autóm, mint mindig most is a ház előtt áll, így miután bezártam a házat, csak bepattantam, a fejemre tettem a kesztyűtartóból előhalászott napszemüvegem és nekivágtam az útnak. Beletelt egy kis időbe, míg beértem a városba, ugyanis az én házam kicsit kívül esik mondhatni a civilizációtól, mert már majdnem csak bent van az erőben, ugyanis valamikor az őseink, amolyan szállodát vagy panziót vagy mi a fenét üzemeltettek itt, amit később apámékra hagytak, ők azonban felhagytak ezen hobbi űzésével és családi fészket varázsoltak belőle. Be kell vallanom eléggé jól összehozták, csak hát apám halálával minden megváltozott, anyám külföldre ment dolgozni, Stefan össze költözött Brooke-kal és rám szakadt az egész háztatás vezetése, ha azt akartam, hogy emberi körülmények között éljek, de hát én már teljesen hozzá vagyok ehhez szokva, a ház Ric nélkül úgy kongana az ürességtől, hogy azon se lepődnék meg, ha visszhangzana. Az autóm szintén családi örökség, egy 1969-es Chevy Camaro Convertible és meg kell mondjam, hogy imádom, mert dögös, szexi és klasszikus mivoltából adódóan roppant különleges is, de nem áradozom tovább az autómról, mert ha belekezdek, sosem lesz vége. Ahogy átszelem a városhatárt jelző táblát, lazán gurulok végig az utakon míg végül egy jó 10 perces várakozás után a dugóban, viszonylag hamar megérkezem testvérem és Brooke házához, ahol a kocsifeljáró üresen áll, pedig legtöbb esetben ilyenkor Stefan sportkocsija itt parkol, minden esetre kihasználva a ritka alkalmat beállok, ezúttal én az üres helyre. A kabátomra úgy tűnik nincs szükség így az anyós ülésre dobom, aztán egyesen irány a ház felé. Ez az ügy már magában is elég fura, de hogy a bejárati ajtón simán be tudjak sétálni az még inkább gyanús, ugyanis ők mindig nagyon ügyeltek a biztonságra, így folyton zárva tartották az ajtót, azonban ezúttal még sem így volt.
- Stefan?! Brooke?! - kiabáltam, ahogy belépve a fejem tetejére csúsztattam a napszemüveget és bezártam az ajtót magam mögött, arra várva, hogy hátha majd valaki válaszol, de miért is ringatom magam ilyen tévképzetekbe. Először a nappaliba mentem, aztán a konyhába siettem, végül pedig leküzdve az újabb lépcsőfokokat az emeletre lépdeltem, ez az egész most már egyre inkább nem tetszik. Végigszaladtam a folyosón, majd lendületesen nyitottam be a szobába egyet lépve, amikor éreztem, hogy a cipőm alatt valami ropogva törik darabjaira, de nem is ez kötötte le igazán a figyelmem, hanem az, hogy a szoba romokban hever, Brooke pedig a sarokba összeesve eszméletlenül fekszik. A lábam alá néztem, amikor is érzékeltem, hogy az ő telefonjára sikerült rálépnem, de valahogy ebben a pillanatban ez volt a legkisebb bajom, ezért átszelve a csatatérré alakított szobát, azonnal a lányhoz siettem. - Brooke! - néztem le rá, de miután láttam, hogy egyáltalán nem reagál, ezért letérdeltem mellé és szinte ösztönből adódóan megnéztem a pulzusát, ami nem volt épp a legszaporább, komolyan úgy éreztem magam, mint a Vészhelyzetben az egyik címszereplő, csak én sokkal jobban nézek ki hozzájuk képest. Az ölembe húztam a lányt, a fejét az egyik kezemmel erősen megtámasztottam, majd a másikkal óvatosan pofozgatni kezdtem az arcát és ahogy egyre inkább nem reagált, egyre inkább lettem én is ideges.
- Brooke, kislány, ébresztő, hallod! Ne hogy már itt meghalj nekem, mert az öcsém ki fog nyírni, ha neked valami bajod lesz! - magyaráztam, mire láttam, hogy a szempillái picit megemelkednek és a gyenge légzése is szépen lassan normalizálódott, ami némileg engem is nyugalomra intett.
- Damon? - kérdezte alig halhatóan, ahogy rám emelte vérben forgó szemeit és könnyektől megviselt arcát, ami teljesen ledöbbentett, hiszen sosem láttam még azelőtt őt ilyennek.
- Igen, én vagyok. - válaszolom, most már nem tudom, hogy melyikőnk hangja a zaklatottabb, mert abban a pillanatban ahogy ezt a mondatot kimondom, belekapaszkodik a pólómba és átkarolva a derekam a mellkasomba, vagy jobban mondva az ölembe kezd zokogni én pedig tehetetlenül állok a helyzet előtt, ezért csak megsimogatom a lány haját, majd végül lehámozva a kezeit magamról, felültetem a fal mellé és az arca alá helyezve a kezem, nézek azokba a csalódott zöld tekintetekbe, melyekben most vidámság helyett mélységes fájdalom ül. - Brooke mi történt? És hol van Stefan? Az istenért mondj valamit! - emelem meg egy picit a hangom, mire ő ismét zokogásban tör ki, én pedig mélyet sóhajtok, ekkor észreveszek egy a földön heverő levelet, amit magam elé emelek és látom, hogy a lány is meredten bámulni kezdni a papírt a könnyzuhataga mögül. A szememmel követni kezdem a sorok által font levél tartalmát, melyet a jól ismert kézírás, az öcsém keze munkája jegyez, de ahogy egyre többet és többet olvasok el belőle, elfog az idegesség és végül összegyűrve a levelet, arrébb hajítom. Mindig is tudtam, hogy én piszkos játékos vagyok, amiért nem adok érzelmet a nőknek, hagyom, hogy belém habarodjanak, magam pedig egy éjszaka után lelécelek, de ez, amit az öcsém művelt, ez sokkal rosszabb, pedig mindig is én voltam a rossz fiú, a család fekete báránya. Megcsalni a menyasszonyát, annak saját húgával, éveken át játszadozni és átverni mindenkit, mindenkit, még engem is. Hamar átveszi az elmém fölött az uralmat a düh és mint akinek leeresztették a vörös függönyt ökölbe szorított kézzel pattanok fel, azzal a szándékkal, hogy én most azonnal megkeressem az öcsémet, de akkor visszafordulok és meglátom a fal mellett teljesen összetörten ücsörgő Brooke-ot, akinek a lelke valószínűleg milliónyi kis darabra van összetörve. Forr bennem a mélységes düh, azonban a tekintete nem enged távozni, hiszen mégis milyen ember volnék, ha most itt hagynám őt magára. Odalépek elé és óvatosan a kezem nyújtom neki, amibe szó nélkül belekapaszkodik, így sikerül neki felállnia.

- Elviszlek innen, gyere. - nézek rá, magam sem tudom, hogy most miért vagyok ilyen kedves vele, hiszen világ életemben idegesített ez a nőszemély, de ilyen lelki összeomlást még neki sem kívánok. - Minden rendbe jön, menj csak előre, a kocsim lent van, rögtön jövök én is. - nézek a szemébe, majd megölelem hogy meggyőzzem őszinteségemről, mert valljuk be a mi kapcsolatunk nem éppen arról volt híres, hogy milyen jól kijövünk egymással. Csak rábólint a szavaimra, majd lassan, elhúzódik és viszonylag biztos léptekkel indul el kifelé a szobából, én pedig előkapva a mobilom kezdem újra tárcsázni az öcsémet, ugyanis nem akartam Brooke előtt üvöltözni vele, de valahogy ismét csak azt jelzi, hogy Stefan telefonja ki van kapcsolva. - Az istenit neki Stefan! - morgom dühösen, amikor is visszateszem a telefont a zsebembe, majd kilépek a folyosóra, ekkor azonban egy hatalmas nagy puffanásra leszek figyelmes. - Brooke.. - ejtem ki a lány nevét, majd ismét szaladva közlekedem végig a folyosón és hirtelen állok meg a lépcsőkorlátnál, hogy kihajoljak rajta, ahol látom, hogy Brooke eszméletlenül fekszik. - A fenébe.. - káromkodom el magam, minden bizonnyal, leeshetett, vele kellett volna jönnöm. Ez a nap már így is borzasztó, nem tudom mi jöhet még. Sietősen trappolok le a lépcsőn, az aljához érve pedig a kezeim közé veszem a lányt, majd kilépve vele az ajtón, kisebb kínszenvedések árán az autóm hátsó ülésére fektetem és kiállva az autófeljáróról, azonnal a kórházba hajtok vele.