4. fejezet: Út egy új élet felé

Ric szemszöge:

Nekem soha nem esett nehezemre a Damon Salvatore nevű barátom megsegítése és teljes mértékű támogatása, lényegében bármiről is volt szó ott álltam mellette vagy épp mögötte, mint a sötét árnyéka, ha kellett erős szóval példáztam a kiállásom az irányába, ha kellett csak csendben hallgattam, de legalább így is érezhette, hogy soha nem fogom cserben hagyni, soha nem lesz egyedül. Kicsit olyan ez mintha leültem volna az ajtaja elé és bár tudom néha roppant zavaró, hogy kerülgetnie kell a bejáratnál, jó érzéssel tölti el, hogy van valaki, akinek folyton folyvást neki nyithatja az ajtót, hiszen az elmúlt időszakban én voltam az egyetlen, aki a nap huszonnégy órájából minimum huszonhármat vele töltöttem és noha ugyan néha átmentem bébiszitterbe, meg kell mondanom őszintén, élveztem. És hogy miért? Az ok igencsak egyszerű, mert ő a legjobb barátom, a bajtársam és fivérem helyett a fivérem, így aztán kénytelen vagyok azt is elviselni, hogy hajnalok hajnalán, reggel pontban hat órakor olyan hangosan dörömböljön a bejárati ajtómon, hogy abba még a szomszéd lakása is erősen beleremegjen.
- Ne verd szét az ajtómat! - rúgom le magamról határozott mozdulattal a takarómat, amely alatt eddig békésen pihentem és amely egész éjszaka biztosította számomra, hogy dőljön rólam a víz, mert hiába van lassan plusz negyven fok így a nyári időszakban, a furcsa szokásaim egyike közé tartozik, hogy csak akkor vagyok képes elaludni, ha be vagyok takarózva, ez szinte majdnem minden helyzetre elmondható, kivéve amikor erősen bódult állapotban vagyok, mert akkor valószínűleg ha nekidőlnék egy oszlopnak, még úgy is el tudnék aludni.
- Engedj már be! - hallom hangos üvöltését az ajtómon túlról, de a dörömbölés csak nem akar megszűnni, holott nagyon jól tudja, hogy az esetek többségében igenis azonnal ajtót szoktam nyitni, kivéve ha nem vagyok itthon vagy reggel hat óra van. Ilyenkor ugyanis mindig reménykedem abban, hogy az illető, aki megpróbálja szétütni az ajtóm helyett a kezét, egy idő után befejezi a dörömbölést, mert rájön arra, hogy felesleges energiákat pazarol el, hiszen én úgy sem fogok ajtót nyitni. Igen be kell vallanom ilyenkor szeretek úgy csinálni, mint aki éppen nem tartózkodik itthon, mert egyrészt kinek van kedve reggel hatkor bájcsevegni, másrészt hatalmas erőfeszítéseimbe kerül, míg kikászálódok az ágyból, megkeresem a mamuszomat vagy épp nem és elcsoszogok a bejárati ajtóig, ami a lakás nagyságából adódóan egyébként nem olyan nagy táv, de ilyenkor mindig úgy érzem, mintha kilométereket kellene gyalogolnom. Szóval nem másért, mint ezért az apróságért próbálom álcázni a tényt, hogy itthon vagyok, de van két személy akik már olyan jól ismernek, hogy miattuk elkerülhetetlennek tartom, hogy ezeket az igen fárasztó mozdulatokat megtegyem hajnalok hajnalán. Az egyik a húgom, Hayley aki szinte biztosra veszem, hogy egy idő után ha nem nyitnék ajtót, akkor elmenne, majd később telefonon keresztül leordítaná a hajamat a helyéről, amiért nem engedtem be őt, a másik pedig, nos ő épp itt áll az ajtóm előtt és a nyakamat tenném rá, hogy addig el nem megy, amíg én ki nem nyitom neki azt a bizonyos ajtót.
- Jól van, megyek már csak ne verd szét az ajtómat. - kászálódok ki az ágyból és az előző este valahol a szőnyegre dobott nadrágomért nyúlok, hogy valamit magamra vegyek, ugyanis kétlem, hogy Damon meztelenül kíván nézegetni engem, még akkor is, hogyha semmi hiba nem található rajtam, aki mégis megpróbálná keresni, annak nagyítót kell ragadnia, de az az elkeserítő hír, hogy a sok fáradozás mellett így sem találna olyan dolgot, amibe bele tudna kötni. Rohamos léptekkel, magamhoz mérten egészen gyorsan szelem keresztül azt a távolságot, ami elválaszt az említett használati tárgytól és laza mozdulattal tárom szélesre, hogy üdvözölhessem a kora hajnali idő csókját és természetesen mindezzel a legjobb barátomat, aki feszült figyelemmel néz rám, azt hiszem a következő mondat így fog hangzani: " Te most szórakozol velem? Még fel sem öltöztél? "

- Te most ugye szívatsz engem, még nem öltöztél fel? - dől neki az ajtófélfának, na mit mondtam, tudtam, hogy ez fog történni, nagyon is jól ismerem már Damon minden egyes apró kis rezdülését.
- Kicsit elaludtam. - nézek fel rá, ahogy a nadrágomba próbálom tuszkolni az övemet, persze sikertelenül, mivel hogy nem jó végénél fogtam meg, így aztán küszködhetnék még vele egy ideig.
- Azt mondtad kicsit? Jól hallottam? - vonja fel kérdően a szemöldökét, amiből jól tudom ezen egy mondatommal kivertem nála azt a bizonyos biztosítékot, viszont mentségemre szolgáljon, hogy késő estig pakolásztunk tegnap Brooke lakásában és igazán megterheltek engem az ott ért ingerek. Amióta néhány napja Damon kitalálta, hogy magához fogja költöztetni az öccse menyasszonyát vagyis inkább csak volt menyasszonyát, azóta mást sem hallgatok tőle, hogy Brooke így, Brooke úgy. Régebben még a nevét is alig ejtette ki, mert állandó idegbaj kerülgette tőle, ki nem állhatta, sőt veszélyes ellenséggént tekintett rá, aki elszakította tőle a hőn szeretett öcsikéjét, azonban azt hiszem a történtek benne sok mindent megváltoztattak és nem csak Brooke-ról alakult ki benne valami teljesen más kép, hanem az öccséről, Stefan-ról is. Azóta pedig Damon is teljesen másképp viselkedik, száznyolcvan fokot fordult vele a világ és régen mindent szórakozásként kezelt, de most mintha kezdene megkomolyodni és erre fel is hívtam a figyelmét tegnap este, mire ő módszeresen letagadta, pedig ezt még a vak is látja.
- Damon szerintem azok a dobozok nem szaladtak el az éjszaka folyamán sehová. - pillantok rá, mire egy hatalmasat ásítok, minden bizonnyal a torkom aljáig le lehet látni, mert eléggé lusta voltam ahhoz, hogy megemeljem a kezem és ezt eltakarjam.
- Ha volnál szíves felpörgetni magad, nem érünk rá. Még ki kell pakolnunk, aztán el kell mennem Brooke-ért a kórházba. - ecseteli a teendőit nekem, ahogy átlépi a küszöböt, majd a nappaliba indulva helyet foglal a kedvenc foteljában, ahol mindig trónolni szokott, ha meglátogat. Egy vállrántással jelzem feléje, hogy nekem aztán teljesen mindegy, majd becsukva mögötte az ajtót utána kezdek lépkedni, végül pedig vele szemben állok meg az említett helységben.
- Szerintem te izgulsz. - jelentem ki, ahogy feszesen állok meg és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt, egy kedves mosoly szökik közben az arcom vonásiba. Damon Salvatore izgul, sőt mondhatni egészen ideges, látom rajta, ahogy a fotel karfáján dobol az ujjaival, miközben engem tüntet ki a tekintetével és próbálja a puszta arckifejezésével a tudtomra hozni, hogy menjek el egy bizonyos melegebb éghajlatra.
- Szerintem te meg hallucinálsz. - pillant rám, ahogy a szája sarka egy picit megremeg, ebből pedig következtetésképpen akár le is vonhatom, hogy hazudik. Persze tudom én, nem akar ő engem átverni, csak hát az egója és az önbecsülése végett, na meg persze a hírneve miatt, nem engedheti meg magának, hogy a nyakamba borulva sírja el, hogy ő már pedig valóban így érez. Mindketten tudjuk, hogy én is észrevettem és ő is észrevette rajtam, hogy nekem ez feltűnt és ezzel el is van intézve a dolog, nem kell a továbbiakban erről beszélni.
- Pedig ma még nem is ittam. - nevetem el magam, ahogy a szobám felé veszem az irányt, hogy lényegében valami értelmezhető dolgot is csinálva a mai nap folyamán, felöltözzek. Nekem nem tart ez olyan sokáig, mint a barátomnak általában szokott, holott Damon ruhatárába nem igazán sok válogatni való darab került, lényegében szinte ugyanazok, csak más - más színben pompáznak, bár akad ami azért eltér, de megjegyzem az szerintem csak is a véletlen műve vagy épp az enyém, ugyanis már amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden karácsonykor kap tőlem egy új pólót. Miután sikeresen legyűrtem az akadályt, szélsebesen száguldok vissza a nappaliba, barátomat azonban már nem kell keresnem, mivel toporzékolva ácsorog az ajtóban, amire már inkább nem is mondok semmit, csak felkapom a telefonom és lakáskulcsom, aztán már indulhatunk is. Nem lakom messze Brooke és Stefan egykoron közös otthonától, így szinte akár át is sétálhatnánk, de a dobozokat még el kell vinnünk Damon autójával, amire gyanítom rá fog menni az egész napunk. És nem is tévedtem olyan nagyot, ugyanis késő délutánig szállítottuk Brooke személyes holmiját a Salvatore rezidenciára, majd az aktuálisan kiválasztott szobában próbáltuk viszonylag tűrhetően elrendezgetni, de állítom ennek a lánynak több cucca van, mint az angol királynőnek, ami pedig nem kevés.
- Damon hadd kérdezzek már valamit! - teszem le az utolsó dobozt is a szobában, amely barátom hálójához egészen közel van, míg Stefan egykori szobájától meglehetősen távol, választás szempontjából azt hiszem valahol érthető is a dolog.
- Ha megint azzal akarsz nekem jönni, amivel eddig, akkor bele se kezdj. - pillantott rám, miközben friss ágyneműhuzatot húzott fel a leendő vendégnek, akiről ha a megérzéseim nem csalnak, elég sokáig fog maradni.
- Most nem arról akartam beszélni, de ettől függetlenül igazán bevallhatnád, kezdesz megkomolyodni.
- Na most fejezd be, Ric! Én nem az eszedért tartalak, hanem hogy egyetérts. - dobta hozzám az éppen keze ügyében lévő párnát, amit hangos nevetés mellett sikerült elkapnom, közben legjobb barátom nekiáll a dobozokból előszedni a maradék személyes tárgyakat, amire Brooke-nak majd szüksége lehet.
- Ez biztató a barátságunkra nézve. - pillantottam az első tárgyra, ami Damon kezébe került, meg kell mondjam elég viccesen festett vele. - Az ott egy plüsspóni?
- Meg ne szólalj!
- Jól áll a kezedben! - kuncogok, próbálom visszatartani a kitörő röhögést, mert tudom mennyit szenvedett már így is ezzel az egész helyzettel.
- Most mondtam, hogy ne szólalj meg! - teszi az ágyra a plüsst, majd elindul kifelé, hiszen az órára pillantva éppen itt van az ideje, hogy elinduljon Brooke-ért, akit ma engednek majd ki a kórházból. Sokáig tanakodott rajta, hogyan és miképpen mondhatná el a lánynak, hogy elveszett egy gyermeket, de végül arra a megállapításra jutott, hogy jobb lesz hallgatnia, ezért pedig kényszeresen még az orvossal is hajlandó volt egyezkedni, hogy ez ne legyen benne a zárójelentésben, illetve amit Brooke aláír, abban semmiképp se tűnjön fel neki, különben ahelyett, hogy hazahozhatná a lányt, még eltölthetnének néhány napot a pszichiátrián is, hiszen ezt nem tudná olyan egyszerűen feldolgozni, főleg nem Stefan után.

Brooke szemszöge:

Meredten bámultam magam elé a kórházi ágyon ücsörögve, már néhány perce hallgatom a szükséges tanácsokat, amikkel a kezelőorvosom ellát, hogy a napokban teljesen és véglegesen felgyógyulhassak, ugyanis az esés következtében sikerült egy kis agyrázkódást kapnom, ami valljuk be nem a világ legkellemesebb dolga, de a doktor szerint, ha mindent betartok, akkor semmi bajom sem lehet. Egyre inkább elmélyülök a gondolataimban, ahogy a kezemben szorongatott zárójelentésre terelődik a figyelmem és minduntalan feltűnik a korlapomon, hogy minden ügyemet, amit én nem tudtam elvégezni, azt Damon Salvatore tette meg helyettem és ez egy nagyon furcsa érzéssel párosul itt belül a mellkasomban, valami enyhén fájdalmas, szúró érzés ugyanakkor mély hála és köszönet az, ami erősen dübörög mindemellett.
- Doktor úr! - pillantok rá hirtelen, nem is igazán tudom, hogy miféle elvesző mondat volt az, ami visszarángatott a jelenbe, de úgy éreztem muszáj megtudnom, hogy Stefan jelentkezett azóta, hogy elment, mert meg akarom tudni hogy mi történt, mit tettem amivel kiérdemeltem, hogy elhagyjon vagy csak egyáltalán hogy érdekeltem-e én annyira valaha is, hogy utánam kérdezzen a távozása után. - Csak azt akartam tudni, hogy Stefan nem keresett véletlenül? - fordulok feléje teljesen a felsőtestestemmel és valahol azt remélem, hogy a válasza az lesz, hogy igen, keresett, azonban halk és mély hangjával elutasító választ ad a számomra, amitől ismételten úgy érzem magam, mintha megforgatnák a tőrt a szívemben. Fájdalmas sóhaj tör ki a tüdőmből, amikor is sietős és határozott léptekre leszek figyelmes és a nyitott ajtón keresztül szökik a tekintetembe, ahogy Damon fordul be a folyosó végén és igyekszik a szobám felé, amitől egy halovány mosoly kerül az arcomra.

- Kip-kop? - ér az ajtóba, majd karakteres hangjával jelzi, hogy ha éppen meg is zavart valamit, ő most akkor is szeretne bejönni, bár ahogy én ismerem őt, hogyha nem engedélyeznék most ezt neki, ő akkor is bejönne, hiszen nem az a fajta típus, aki olyan könnyen feladja.
- Látom megérkezett Mr. Salvatore! - fordul felé a doktor és ahogy egymásra pillantanak abban van valami bizalmas és megmagyarázhatatlan, amit nem értek. Az orvos minden jót kíván a továbbiakban, majd hamar távozóra fogja, kicsit úgy tűnik mintha menekülni próbálna innen, holott erre inkább nekem volna indokom, én mégis még mindig csak az ágyam szélén ücsörgök, mintha ide lennék láncolva.
- Jól vagy? - lép elém Damon, majd egy óvatos mozdulattal ül le mellém és kiveszi a kezemből a zárójelentést, amiért én hirtelen kapom fel a tekintetem és nézek rá, ahogy pillantásaink találkoznak, szinte az arcom vonásait látom visszatükröződni a víztükör színű szemeiben. Azt hiszem még sosem láttam őt ezelőtt ilyennek, ilyen nem is tudom megfogalmazni, azt hiszem a törődő szó az, amit jelenleg keresek.
- Persze, nincs semmi baj, egy picit még zúg a fejem, de majd legközelebb jobban vigyázok a cipőfűzőkkel. - nézek rá, utalva az akkori viccére, amit még legelőször mondott nekem azon az éjszakán, mikor felébredtem és a kórházban találtam magam, ő pedig itt virrasztott mellettem. Onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna be hozzám és maradt volna órákig, hogy társaságommá szegődjön, kis ajándékokkal lepett meg és volt rá példa, hogy éjszakára is itt maradt, nem törődve azzal, hogy egy kemény és nem túl kényelmes széken kell majd virrasztania, mert abban biztos vagyok, hogy nem aludt, azon az ülőalkalmatosságon ugyanis erre képtelen lett volna. - Én csak szerettem volna megköszönni neked, hogy segítesz. Őszintén mondom Damon nélküled nem is tudom, hogy mihez kezdem volna és tudom hogy ez neked nagyon kellemetlen, mert Stefan mégis csak az öcséd.. - tör ki belőlem a szóáradat, amelyet már napok óta magamban tartok, de mindenképpen szerettem volna, ha tudja mennyire hálás vagyok neki ezért az egészért.
- Nem, Brooke.. én... ha már az öcsém így viselkedett, ez a minimum. - válaszolja a hangjában némi keserűséggel, amely engem is elgondolkodtat, hiszen mégis csak a testvéréről beszélünk. Látom a szemében, hogy őt is bántja a dolog, annak ellenére, hogy nem beszél róla, hiszen ő ugyanúgy hazugságban élt az elmúlt pár évben, mint én, még akkor is, ha az elmúlt időszakban nem jöttek ki valami jól Stefan-nal, bár már ennek a valóságosságáról sem vagyok teljes mértékben megbizonyosodva, hiszen ezeket én csak tőle hallottam, Damon szempontjából soha és sosem láttam ezeket a dolgokat, ami mindamellett, hogy igazságtalanság, még ferdített kép is lehet. Mi van, ha például a mellettem ülő személy teljesen másképp látta a dolgokat, másképp is élte meg és más gondolatokat őriz erről az egészről. Talán rá kellene kérdeznem? Magam sem tudom eldönteni, mi lenne a helyes döntés, hiszen még én sem tisztáztam le a viharos érzéseimet, így feltételezem még a számára is friss sebek mély nyomot hagynának egy ilyen beszélgetés által, de talán így mindkettőnk megnyugodhatna, ha beszélhetne egy olyan valakivel, aki szintén ugyanazt éli meg, amit a másik. - De szerintem menjünk is, ma már otthon akarok aludni, nem azon a széken. - pillant egy picit hátrébb, ahol a jól ismert berendezési tárgy található, majd egy apró mosolyra húzza a száját, magam pedig csak bólintok és minden maradék cuccomat összeszedve indulunk végre haza. Bár, hogy nekem ez a szó pontosan mit takar arról egyenlőre fogalmam sincs, hiszen az nem az én otthonom, de Damon szerint, ahogy azt már az elmúlt napokban minden egyes alkalommal elmondta mikor itt járt, így lesz a legjobb.

Damon szemszöge:

Hosszasan tüntettem ki pillantásaimmal a ruhás szekrényemet, melynek ajtaja valami különleges okból kifolyólag ismét nyitva volt és kilógtak belőle a vállfára akasztott ruhadarabjaim, amit a késő esti hold ezüstös fényes világított meg az ablakomon keresztül. Napok óta képtelen vagyok normálisan aludni és úgy tűnik ez az éjszaka se az üdítő kivételről lesz elhíresült. Lassan kászálódom ki az ágynemű közül, amiben már mélyen elsüllyedtem, majd azon mód, ahogy voltam, félmeztelenül indultam le a nappaliba valami szíverősítőért, hátha az kellően fejbe vág és akkor már sikerül elaludnom és ezt most még úgy is be fogom vállalni, hogy utálok egymagamban iszogatni, Ric-et meg értelmetlen lenne az éjszaka közepén hajnali három órakor felhívni, még a végén kitérne a hitéből és reggelig fárasztana a pszichodumájával. Nem túl határozottan indulok el, majd behajtom a szobám ajtaját magam mögött és elindulok a folyosón, ahol az ideiglenesen Brooke-nak fenntartott szoba előtt megállok és csukott ajtaját kezdem nézegetni, minden bizonnyal már réges régen alszik, aminek örülök, mert ezek szerint nekem és a legjobb barátomnak sikerült otthonossá varázsolnunk a szobáját. A nappaliba érve hosszú percekig állok a bárszekrény előtt mire elhatározom, hogy egy kis wiskey tökéletesen megfogja nekem tenni, ha ettől nem alszom el, akkor mástól sem fogok, tehát a válogatás teljesen feleslegesnek is bizonyult részemről. Kínzó lassúsággal vánszorgok az ablakhoz, majd az ablak párkányra helyezem az italt és így tekintek ki a tiszta égboltra, melyet most csak a hold és az apró pici csillagok tarkítanak. Szemmel követem útjukat, majd a hold fénye, mint egy irányt adva vezet engem a kertünk rejtekébe, melynek sűrűjében a régi hintán ücsörögve látom meg őt, aki magányába burkolózva ücsörög a növények között. Meredten kezdem bámulni, tekintetemmel átszelem a köztünk lévő távolságot, még csak a pilláim sem rebegnek, ahogy szemeimbe tódulnak arcának kedves vonásai, alakjának csábos vonalai és a hold sugaraiban tündöklő haján játszó esti fények, a szemében felvillanó ragyogás, amely káprázattal tölt el. Nagyot kell nyelnem, olyannyira hogy még levegőt is elfelejtek venni és ekkor az elmém mintha egy csapásra megvilágosodna, már értem mit szeretett benne az öcsém annyira, ha egyáltalán valaha is észre vette ő azt, hogy a menyasszonya mennyire gyönyörű. Óvatosan nyúlok a poharam után, de a tekintetem képtelen vagyok róla levenni, még akkor is ha bűnös gondolatok lepik el az elmémet, hiszen lássuk be, Brooke mégis csak az öcsém menyasszonya, vagy legalábbis az volt, így mindenféle gondolatot ki kell hogy zárjak. Mégis mi a fene történik velem? Miért látom most olyan másnak? Eddig ki nem állhattam, most meg? Hihetetlen vagyok, úgy toporgok itt pohárral a kezemben, mint akinek teljesen elment az esze, bár valószínűleg ez nem áll messze a valóságtól. Hosszú percek telnek el így, ő mozdulatlanul ücsörög, én pedig mozdulatlanul bámulok rá, egészen belefeledkezve a látványba, addig az elfutó pillanatig, amíg fel nem tűnik, hogy egy pillanatra összerezzen, hiszen a szél bizonyára járhat ott kint, ő pedig fázik. Azonnal leteszem a poharat majd elindulok kifelé, az egyik folyosón elhelyezett ládából előveszek egy narancsszínű pokrócot, majd megkerülve a konyhát lépek ki a teraszra és elindulok a kertbe egészen a hintáig.

- Megjött a felmentő sereg! - szólalok fel mosolyogva, ahogy a magasba emelem a plédet és egészen közel sétálok hozzá, majd mikor odaérek, leülök mellé a hintába és mind őt, mind magamat betakarom a melegséget hozó pokróccal, míg ő végig szótlanul követi a szemével a mozdulataim. - Látom te sem tudsz aludni. - pillantok rá egy kedves mosollyal, mire ő is elmosolyodik és ugyan nem szólal meg, de a tekintete mégis mindent elárul.

3. fejezet: Nagyon sajnálom, apuka

Damon szemszöge:

" Ezt nem hiszem el " Ez az egyetlen apró mondatocska dübörgött a fejemben, már órák óta, miközben a félhomályba borult váróteremben, amely a kórházi műtőktől és vizsgálóktól nem messze volt megtalálható, én fel és alá járkáltam, sóhajtozva és sopánkodva, akár egy nyolcvan éves öregasszony, bár ezek után meg merem kockáztatni, hogy még azok sem panaszkodtak ennyit, mint szerény személyem az elmúlt időben. Körbe - körbe, ideges léptekkel szeltem át az egyik faltól a másik falig a kettő közti távolságot, ezért néha egy - egy óvatlan pillanatra meg is kellett állnom, mert nem voltam benne teljesen biztos, hogy nem szédülök-e el teljesen és esem össze én a fehér színű csempén, mert annak, valljuk be, szerintem senki sem örült volna, főleg nem én. Így is úgy éreztem magam, mint aki viperafészekbe tenyerelt, a kórházban lévő dolgozók a takarítóktól, a nővéreken át, az orvosokig, úgy néztek rám, mintha legalább a Marsról jöttem, volna, bár igaz tény és való, hogy amikor üvöltözve az öcsém menyasszonyával vagy most már csak exmennyasszonyával vagy tudom is én kicsodájával, nevezzük egyszerűen Brooke-nak, szóval mikor beléptem vele, akkor nem éppen festhettem úgy, mint akinek minden rendben van odabent az agyában. Innentől kezdve talán egy kicsit megértem, hogy miért bámulnak rám a szemeiket meresztgetve, de akkor is kedvem lenne odaszólni nekik kicsit sem kedves hangnemben, hogy fejezzék be ezt a tevékenységet, mert baromira idegesítő és nincs kedvem még ezt is elviselni.

- Úgy fújtatsz, mint egy dúvad! - hallom meg a folyosó végéről az ismerős hangot az irányomba szaladni, szinte pattog a falakról, míg egyenesen el nem ér hozzám és csap arcba, midőn szinte automatikusan fordulok az irányába és szemeim előtt kirajzolódni nem kezd legjobb barátom karakteres mozgása és alakja. Ric mindig olyan nyugodtan lépked, mégis van benne valami eltökélt határozottság, amitől az ember azt gondolná, igen ez a férfi aztán merő önbizalom, pedig ha a szerencsétlenkedéseit vesszük alapul, nem hinném hogy a legmagabiztosabb személy, akivel csak találkoztam életemben. Bár biztos alapokat képes nyújtani, hiszen megbízható, segítőkész és tettre kész, csak valahogy az emberi kapcsolataiban képtelen helyrebillenteni azt a bizonyos mérleget, mert igazából ha bele gondolok, rajtam és húgán kívül nem sok mindent tudott eddig felmutatni.

- Amikor azt mondtam, hogy azonnal gyere, akkor azt úgy is értettem! - lépek az irányába a szemeimet meresztgetve rá, ebből is láthatja, hogy kivételesen nem vagyok humoros kedvemben, ami tőlem ugyan ritka, de bármilyen hihetetlen, most mégis igaz és bizony jó okom is van rá. Ilyen még sosem történt velem, egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy éveken át becsapva éltem, mert az öcsém még csak arra sem méltatott engem, hogy elmondja az igazat, nem vártam volna, hogy magyarázkodjon, hogy érveket és ellenérveket sorakoztasson fel vagy, hogy a tanácsomat kérje, semmit nem vártam volna, csak egy kis őszinteséget. Tudom, hogy én sem vagyok egy szent, nekem is volt bőven olyan húzásom ami elítélendő, de a családom, az öcsém számomra mindig is nagyon fontos volt és ha mással nem is, ennyivel azért megtiszteltem őket. Nagyon sok minden lett volna, amit szívesebben hallgattam volna el vagy takargattam volna előttük, csak hogy nekik ne fájjon, mégis úgy éreztem, ha hozzájuk nem vagyok őszinte, akkor magamhoz sem. Tulajdonképpen most kit is akarok átvágni? Az öcsém tetteire nincs mentség, öt teljes évig járatta velem a bolondját és mindenki mással is, kezdve ezzel a szegény lánnyal, akit istenemre mondom ki nem állhatok, de most olyan más, van valami a tekintetében, amitől nem tudok szabadulni, ez pedig a fájdalom. Utoljára édesanyámat láttam ilyennek, miután apánk meghalt és jól tudom, hogy még a mai napig előfordul vele, hogy éjszaka a fal felé fordulva egyedül és csendesen sír, ezt még akkor is tudom, ha mérföldek választanak el.

- Amikor te azt mondod, hogy vészhelyzet van, akkor általában drámaian túlzol. - vonja fel a szemöldökét Ric, akivel végre egymás elé léphettünk, én pedig felszegett tekintettel vettem egy mély levegőt és elszámoltam magamban tízig, de csak azért, hogy ne kezdjek el vele úgy üvölteni, hogy az összes szál haja leszálljon a fejéről.

- Szerinted túlzok, bassza meg? - kezdtem el mutogatni neki, hogy vegye már észre, hogy hol vagyunk, nem a helyi közértbe hívtam, hogy problémám van, hanem a kórházba, ha ez neki nem árulkodik semmiről, akkor én nem tudom, hogy mi legyek. És most nem túlzok. Hangom halk, de kellően idegtől túlfeszített, arcom szinte belerándul ahogy kiejtem a szavakat, míg végül látom, ahogy barátom arcán testet ölt a komolyság. Komolyan ezekkel a fázis késéseivel néha a halálba kerget, lassú felfogásának köszönhetően néha egy kanál vízben képes volnék megfojtani, bár még sem teszem. Elvégre akkor ki viselné el az én marhaságaimat?

- Most ugye nem fogunk suttogva beszélni? - teszi fel a kérdést, ahogy egy csintalan vigyor bujkál a szája sarkában, én pedig lehunyom a szemem és újra tízig kezdek számolni, de most már nem azért, hogy ne kiabálják, ó nem bizony, hanem azért, hogy ne verjek be neki egyet. - Damon az ég áldjon meg, mond már, hogy mi van, abból hogy itt puffogsz meg forgatod a szemed, semmit nem fogok érteni. Legközelebb talán morze vagy füst jelekkel fogsz nekem üzenni? Na halljam mi ez az eget rengető dolog! - fűzi lassan a feszülő mellkasa előtt keresztbe a kezeit, ahogy tekintetével és bájos mosolyával engem tüntet ki. Azt hiszem én nem gondoltam át elég jól, hogy őt most idehívjam, de valakinek akkor is el kell mondanom, hogy mi a helyzet, mielőtt végleg megbolondulok, aztán jöhet hozzám ez a nagyokos látogatóba, a diliházba.

- Stefan. - ejtem ki végül, ahogy fájdalmasan fújom ki a levegőt, de mégis valahogy kissé megkönnyebbülök, ahogy kimondom a nevét, szó szerint mintha egy súlyos terhet vennének le a vállamról. Sosem éreztem még ilyet ezelőtt és ahogy telt az idő egyre biztosabb voltam benne, hogy most már nekem is szükségem van valami agykurkászra, hogy elsírjam neki bánatomat és lám az agykurkász az első szavamra ugrott, hiszen Ric nagyon is értett az ilyen dolgokhoz, ami ugyan a szakmájából adódott, még ha sokszor ez nem is látszik meg rajta. Néha azzal viccelődtem, hogy az egyetemi évei alatt a sok tantárgy mellett a Damon Salvatore nevű egyed istápolására szakosodott, amit mellesleg igen jól végez, bár neki soha nem vallanám be. Kettőnk közül, elég ha én szeretem jobban magamat és nem ő.

- Kicsit bővebben? Damon, ne harapó fogóval kelljen belőled mindent kihúzni! - néz rám legjobb barátom, hiszen tény és való egy kicsit elgondolkodtam a dolgokon, de amúgy is neki egy szava nem lehet, a büfében kapható csokis fánk előbb rájött volna a dolgokra mint ő, ráadásul két órát késett, ami bőven túllépte a megengedett félórás időintervallumot.

- Elment. - nyögöm ki nagy nehezen, ami igazán böki a csőrömet és a szememben jól érzékelhető a düh lángja, amelyet az események keltettek életre és a további történések csak fokozták. Már éppen folytatni akartam, amikor egy fehér köpenyes pasas lépett mellénk és kezét bizalmasan a vállamra tette, meg kell mondjam ezzel nem nyerte el a tetszésemet. Utálom ha vadidegenek taperolnak, főképp ha azok a vadidegenek, férfiak.

- Mr. Salvatore.. Beszélhetnénk négyszemközt? - teszi fel a kérdést, amire egy apró bólintással jelzek, majd biccentve Ric-nek arrébb sétálok a doktorral, hogy elmondja minden rendben van-e Brooke-kal, bár az arckifejezéséből ítélve sok jóra nem számíthatok, mert olyan a képe, mint aki nem citromba harapott, de egyenesen meg is evett egyet. Nem tudtam eldönteni kettőnk közül ki néz ki pocsékabbul.

- Doktor úr, Brooke jól van? - nézek rá aggódó pillantásokat küldve felé, mire pár perces csend áll be kettőnk között, a fagyos levegőt mindenki, aki a folyosón tartózkodik érezheti. Egy pillanatra Ric-re nézek, majd vissza az orvosra, aki meredten bámul rám, majd hatalmasat nyelve szippant egyet a levegőből, ezzel is összeszedve saját magát. - Mondja már! - rivallok rá, mint egy félőrült és már hallom is, ahogy legjobb barátom lép egyet az irányomba, de én csak tartózkodóan felemelem a kezemet, hogy nyugodjon meg, a  dühöm még nem akkora, hogy neki essek a kórház közepén ennek a doktornak.

- Brooke rendben van, azonban... - csuklik el a hangja, ahogy rám tekint, a szemében akár fogadni mernék rá, hogy néhány könnycsepp is megcsillant. Egy elérzékenyült doktor, más sem hiányzott még a mai napból. - Nagyon sajnálom, apuka. - a hangja alig halhatóan csendül fel, azonban az én füleimben egyre hangosabb ütemre játszva csapódik ki, szemeim egészen elkerekednek és zavaromban hátra lépek egyet, ha nem rólam volna szó azt is mondhatnám, hogy megszédültem, mégis mi a frászról beszél nekem ez itt össze vissza?!

- Apuka? - ismétlem meg a szót magam elé meredve, ahogy a szemöldököm az összeráncolt homlokomra szalad, jól láthatóan sokkolódok a mai nap folyamán már ki tudja hányadjára. - Ez valami rossz vicc?

- Nézze Stefan... - pillant ismét rám, a szemében látom, hogy már totálisan nem normálisnak gondol így egy óvatlan pillanatban, ha nem figyelek még lekötöztet és beszállíttat a pszichiátriára. Na de, hogy ő sem éppen az ép elméjéről híres az is biztos, mégis miért nevezett engem Stefan-nak? Feleszmélve a névre fordítom Ric felé az arcom, aki ugyan nagy szájáról és híresen a megmondom a magamét stílusáról ismert, most azonban csak ácsorog keresztbe tett kézzel és bámul rám egy amolyan: " Mi van? Rám ne nézz, ezt neked kell megoldani! " arckifejezéssel. Hurrá.

- Doktor úr, maga határozottan összekever az öcsémmel, én nem Stefan, hanem Damon Salvatore vagyok. - válaszolom immáron higgadtan, holott belül forrongok és majd kitörnék, mint egy régóta szunnyadó vulkán. Miért történik ez velem? Az életem olyan tökéletesen és normális kerékvágásban haladt előre idáig, reggel felkeltem este lefeküdtem a közte lévő időt pedig vagy nőkkel vagy Ric-kel, esetenként munkával töltöttem el. Erre ma mi történik? Ez csak valami rossz rémálom, valaki csípjen meg, fel akarok kelni és látni akarom Ric bugyuta képét, ahogy azt magyarázza, hogy csak a  képzeletem beteges agyszüleménye az egész.

- Azt mondja maga nem... ? Ó, akkor nagyon sajnálom, meg tudja mondani hol érhetem el a testvérét? - lepődik meg hirtelen a fehér köpenyes barátom, ahogy végül keresztbe fűzi a kezeit a mellkasa előtt és várakozó állást vesz fel.

- Na látja doktor úr, ez itt az öt milliós kérdés, mert én sem tudom hol van. - sóhajtok fel, amikor is behunyom a szemem és egy amolyan Ric-féle fáziskéséssel pattannak fel a pilláim, midőn ismét közelebb lépek az orvoshoz, ezen mozdulataim után már meg is értem, hogyha valami sárga lapos őrültnek néznek. - Azt akarja mondani, hogy Brooke terhes?

- Mivel az öccse nincs itt, viszont maga családtagnak számít, így azt hiszem elmondhatom. Brooke-nak még kezdeti fázisban volt a terhessége, olyannyira, hogy valószínűleg még ő maga sem tudott róla, de sajnálatos módon az esés következtében elvesztette a magzatot. - formálja finoman a szavakat, hogy az ne legyen túl bántó, én mégis úgy érzem, hogy a lelkembe vájnak, holott nem is én vagyok az apa. Az isten verje meg, ha mellette maradok, akkor nem esik le a lépcsőn, nem veszíti el a gyerekét és nem kellene itt lennünk.

- Ugye még nem mondta el neki? Kérem doktor úr, ne mondjon el neki semmit, így is rettentően össze van törve, tudom kötelessége, de... - sóhajtok, azt se tudom már mit beszélek, nekem tényleg elment az eszem, de akárhányszor magam elé idézem azt a tekintet, ami engem a szobában fogadott akkor elfog a szorongás. - Majd én elmondom neki, ha már túl lesz ezen az egészen, csak kérem hagyja, hogy én intézzem. - nézek rá, ő pedig fürkészve méregeti arcom vonásait, bizonyára nem tudja hová tenni hangulati ingadozásaimat és ami azt illeti én sem, azonban talán sikerült rá hatnom, mert bizalmas mozdulattal tette a kezét a vállamra csúsztatja és bólintott egyet, ezzel is jelezve, hogy engedélyezi a dolgot, majd lassan elsétált és eltűnt a folyosó végén.

Brooke szemszöge:

Hatalmas, szétterülő homály éktelenkedve hatol be a szembogaraimba, ahogy ólom súlyossággal rám nehezedő szempilláimat megemelem. A fejem borzalmasan zúg, mintha valami gőzmozdony zakatolna benne és minden egyes megtett métere után, hatalmasat szúr a halántékomba. Próbálnék levegőt venni, de a tüdőm alig reagál az ösztönös mozdulatra és bár csak kicsit próbálok elernyedt testhelyzetemen változtatni, borzasztó kín veszi át a hatalmat felettem. Amikor sikerül kinyitnom a szemem és az ablak felé fordulnom, láthatom, hogy kint már éjszaka van és a szobában ülő csendet egyetlen halk szuszogás szakítja félbe, kinek tulajdonosára szalad tekintetem, hiszen a falnak dőlve a széken alszik közvetlenül az ablak alatt, ahonnan a Hold fénye világít be.

- Damon... - ejtem ki alig halhatóan a nevét, ahogy pillantásaimmal figyelem nyugodt légzését, amely biztosítja a békés szunyókálását. A lábai szorosan egymás mellett összeérintve tapossák a földet, míg kezeit a mellkasa előtt keresztbe vonva támaszkodik a fal mellett, fejét pedig a kemény, halványzöld árnyalatú vakolatnak támasztotta, s noha percekkel ezelőtt még fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk most már jól tudom. Egy kórházban. - Damon. - nyelek egy hatalmasat, ahogy kiejtem ismét a nevét, azonban hirtelen fog el valami szorongató érzés a tüdőm belsejéből és hangosan kezdek el köhögni, már - már fuldokolni. A testem összerándul, ahogy a hangos zaj minden bizonnyal Damon-t is felébreszti, aki szinte azonnal ugrik mellém a székéről, majd öntve nekem egy kis vizet, megitat vele, úgy tűnik mintha ő erre már felkészült volna. Viszonylag kényelmes pozícióban helyezkedem el, bár az ágyam nem valami kényelmes, azonban Damon kedvesen megigazítja nekem a párnát, hogy egy kicsit komfortosabbá tegye az itt töltött időt, végül pedig helyet foglal az ágyam szélén, így már pontosan láthatom az álmos, víztükör színű szemeit.

- Szia. - köszön nekem halkan, ahogy elmosolyodik, de láthatóan fáradt így a hatás nem egészen olyanra sikerült, mint a legtöbb esetben, de én igazán értékelem, hogy itt van.

- Mi történt? - kérdezem tőle, hiszen borzasztóan sajog a fejem, de szinte semmire sem emlékszem, egy valami él bennem tisztán és ez Stefan levele, amíg élek soha nem fogom elfelejteni az ott leírt szavakat, a abból felcsapó kegyetlen érzéseket.

- Brooke Hamilton, elestél a cipőfűződben. - próbálja egy viccel eltüntetni a rosszkedvemet, én pedig egy picit el is mosolyodom, amikor arcomba hulló hajamat eltűri a szemem elől.

- Nem csak álmodtam, igaz? - teszem fel a kérdést és ő nyilván tudja, hogy mire gondolok.

- Nem. - mondja keserű szájízzel, majd tehetetlenül megharapva a szája szélét a plafonra kezd bámulni. - De Brooke, nem hagylak magadra, segíteni fogok neked, már azt is tudom hogy. - jelenti ki határozottan, ahogy ahogy rám pillant és a szemeiben van valami egészen különleges. Damon Salvatore még sosem nézett így rám.