2014. július 26., szombat

4. fejezet: Út egy új élet felé

Ric szemszöge:

Nekem soha nem esett nehezemre a Damon Salvatore nevű barátom megsegítése és teljes mértékű támogatása, lényegében bármiről is volt szó ott álltam mellette vagy épp mögötte, mint a sötét árnyéka, ha kellett erős szóval példáztam a kiállásom az irányába, ha kellett csak csendben hallgattam, de legalább így is érezhette, hogy soha nem fogom cserben hagyni, soha nem lesz egyedül. Kicsit olyan ez mintha leültem volna az ajtaja elé és bár tudom néha roppant zavaró, hogy kerülgetnie kell a bejáratnál, jó érzéssel tölti el, hogy van valaki, akinek folyton folyvást neki nyithatja az ajtót, hiszen az elmúlt időszakban én voltam az egyetlen, aki a nap huszonnégy órájából minimum huszonhármat vele töltöttem és noha ugyan néha átmentem bébiszitterbe, meg kell mondanom őszintén, élveztem. És hogy miért? Az ok igencsak egyszerű, mert ő a legjobb barátom, a bajtársam és fivérem helyett a fivérem, így aztán kénytelen vagyok azt is elviselni, hogy hajnalok hajnalán, reggel pontban hat órakor olyan hangosan dörömböljön a bejárati ajtómon, hogy abba még a szomszéd lakása is erősen beleremegjen.
- Ne verd szét az ajtómat! - rúgom le magamról határozott mozdulattal a takarómat, amely alatt eddig békésen pihentem és amely egész éjszaka biztosította számomra, hogy dőljön rólam a víz, mert hiába van lassan plusz negyven fok így a nyári időszakban, a furcsa szokásaim egyike közé tartozik, hogy csak akkor vagyok képes elaludni, ha be vagyok takarózva, ez szinte majdnem minden helyzetre elmondható, kivéve amikor erősen bódult állapotban vagyok, mert akkor valószínűleg ha nekidőlnék egy oszlopnak, még úgy is el tudnék aludni.
- Engedj már be! - hallom hangos üvöltését az ajtómon túlról, de a dörömbölés csak nem akar megszűnni, holott nagyon jól tudja, hogy az esetek többségében igenis azonnal ajtót szoktam nyitni, kivéve ha nem vagyok itthon vagy reggel hat óra van. Ilyenkor ugyanis mindig reménykedem abban, hogy az illető, aki megpróbálja szétütni az ajtóm helyett a kezét, egy idő után befejezi a dörömbölést, mert rájön arra, hogy felesleges energiákat pazarol el, hiszen én úgy sem fogok ajtót nyitni. Igen be kell vallanom ilyenkor szeretek úgy csinálni, mint aki éppen nem tartózkodik itthon, mert egyrészt kinek van kedve reggel hatkor bájcsevegni, másrészt hatalmas erőfeszítéseimbe kerül, míg kikászálódok az ágyból, megkeresem a mamuszomat vagy épp nem és elcsoszogok a bejárati ajtóig, ami a lakás nagyságából adódóan egyébként nem olyan nagy táv, de ilyenkor mindig úgy érzem, mintha kilométereket kellene gyalogolnom. Szóval nem másért, mint ezért az apróságért próbálom álcázni a tényt, hogy itthon vagyok, de van két személy akik már olyan jól ismernek, hogy miattuk elkerülhetetlennek tartom, hogy ezeket az igen fárasztó mozdulatokat megtegyem hajnalok hajnalán. Az egyik a húgom, Hayley aki szinte biztosra veszem, hogy egy idő után ha nem nyitnék ajtót, akkor elmenne, majd később telefonon keresztül leordítaná a hajamat a helyéről, amiért nem engedtem be őt, a másik pedig, nos ő épp itt áll az ajtóm előtt és a nyakamat tenném rá, hogy addig el nem megy, amíg én ki nem nyitom neki azt a bizonyos ajtót.
- Jól van, megyek már csak ne verd szét az ajtómat. - kászálódok ki az ágyból és az előző este valahol a szőnyegre dobott nadrágomért nyúlok, hogy valamit magamra vegyek, ugyanis kétlem, hogy Damon meztelenül kíván nézegetni engem, még akkor is, hogyha semmi hiba nem található rajtam, aki mégis megpróbálná keresni, annak nagyítót kell ragadnia, de az az elkeserítő hír, hogy a sok fáradozás mellett így sem találna olyan dolgot, amibe bele tudna kötni. Rohamos léptekkel, magamhoz mérten egészen gyorsan szelem keresztül azt a távolságot, ami elválaszt az említett használati tárgytól és laza mozdulattal tárom szélesre, hogy üdvözölhessem a kora hajnali idő csókját és természetesen mindezzel a legjobb barátomat, aki feszült figyelemmel néz rám, azt hiszem a következő mondat így fog hangzani: " Te most szórakozol velem? Még fel sem öltöztél? "
- Te most ugye szívatsz engem, még nem öltöztél fel? - dől neki az ajtófélfának, na mit mondtam, tudtam, hogy ez fog történni, nagyon is jól ismerem már Damon minden egyes apró kis rezdülését.
- Kicsit elaludtam. - nézek fel rá, ahogy a nadrágomba próbálom tuszkolni az övemet, persze sikertelenül, mivel hogy nem jó végénél fogtam meg, így aztán küszködhetnék még vele egy ideig.
- Azt mondtad kicsit? Jól hallottam? - vonja fel kérdően a szemöldökét, amiből jól tudom ezen egy mondatommal kivertem nála azt a bizonyos biztosítékot, viszont mentségemre szolgáljon, hogy késő estig pakolásztunk tegnap Brooke lakásában és igazán megterheltek engem az ott ért ingerek. Amióta néhány napja Damon kitalálta, hogy magához fogja költöztetni az öccse menyasszonyát vagyis inkább csak volt menyasszonyát, azóta mást sem hallgatok tőle, hogy Brooke így, Brooke úgy. Régebben még a nevét is alig ejtette ki, mert állandó idegbaj kerülgette tőle, ki nem állhatta, sőt veszélyes ellenséggént tekintett rá, aki elszakította tőle a hőn szeretett öcsikéjét, azonban azt hiszem a történtek benne sok mindent megváltoztattak és nem csak Brooke-ról alakult ki benne valami teljesen más kép, hanem az öccséről, Stefan-ról is. Azóta pedig Damon is teljesen másképp viselkedik, száznyolcvan fokot fordult vele a világ és régen mindent szórakozásként kezelt, de most mintha kezdene megkomolyodni és erre fel is hívtam a figyelmét tegnap este, mire ő módszeresen letagadta, pedig ezt még a vak is látja.
- Damon szerintem azok a dobozok nem szaladtak el az éjszaka folyamán sehová. - pillantok rá, mire egy hatalmasat ásítok, minden bizonnyal a torkom aljáig le lehet látni, mert eléggé lusta voltam ahhoz, hogy megemeljem a kezem és ezt eltakarjam.
- Ha volnál szíves felpörgetni magad, nem érünk rá. Még ki kell pakolnunk, aztán el kell mennem Brooke-ért a kórházba. - ecseteli a teendőit nekem, ahogy átlépi a küszöböt, majd a nappaliba indulva helyet foglal a kedvenc foteljában, ahol mindig trónolni szokott, ha meglátogat. Egy vállrántással jelzem feléje, hogy nekem aztán teljesen mindegy, majd becsukva mögötte az ajtót utána kezdek lépkedni, végül pedig vele szemben állok meg az említett helységben.
- Szerintem te izgulsz. - jelentem ki, ahogy feszesen állok meg és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt, egy kedves mosoly szökik közben az arcom vonásiba. Damon Salvatore izgul, sőt mondhatni egészen ideges, látom rajta, ahogy a fotel karfáján dobol az ujjaival, miközben engem tüntet ki a tekintetével és próbálja a puszta arckifejezésével a tudtomra hozni, hogy menjek el egy bizonyos melegebb éghajlatra.
- Szerintem te meg hallucinálsz. - pillant rám, ahogy a szája sarka egy picit megremeg, ebből pedig következtetésképpen akár le is vonhatom, hogy hazudik. Persze tudom én, nem akar ő engem átverni, csak hát az egója és az önbecsülése végett, na meg persze a hírneve miatt, nem engedheti meg magának, hogy a nyakamba borulva sírja el, hogy ő már pedig valóban így érez. Mindketten tudjuk, hogy én is észrevettem és ő is észrevette rajtam, hogy nekem ez feltűnt és ezzel el is van intézve a dolog, nem kell a továbbiakban erről beszélni.
- Pedig ma még nem is ittam. - nevetem el magam, ahogy a szobám felé veszem az irányt, hogy lényegében valami értelmezhető dolgot is csinálva a mai nap folyamán, felöltözzek. Nekem nem tart ez olyan sokáig, mint a barátomnak általában szokott, holott Damon ruhatárába nem igazán sok válogatni való darab került, lényegében szinte ugyanazok, csak más - más színben pompáznak, bár akad ami azért eltér, de megjegyzem az szerintem csak is a véletlen műve vagy épp az enyém, ugyanis már amolyan hagyománnyá nőtte ki magát, hogy minden karácsonykor kap tőlem egy új pólót. Miután sikeresen legyűrtem az akadályt, szélsebesen száguldok vissza a nappaliba, barátomat azonban már nem kell keresnem, mivel toporzékolva ácsorog az ajtóban, amire már inkább nem is mondok semmit, csak felkapom a telefonom és lakáskulcsom, aztán már indulhatunk is. Nem lakom messze Brooke és Stefan egykoron közös otthonától, így szinte akár át is sétálhatnánk, de a dobozokat még el kell vinnünk Damon autójával, amire gyanítom rá fog menni az egész napunk. És nem is tévedtem olyan nagyot, ugyanis késő délutánig szállítottuk Brooke személyes holmiját a Salvatore rezidenciára, majd az aktuálisan kiválasztott szobában próbáltuk viszonylag tűrhetően elrendezgetni, de állítom ennek a lánynak több cucca van, mint az angol királynőnek, ami pedig nem kevés.
- Damon hadd kérdezzek már valamit! - teszem le az utolsó dobozt is a szobában, amely barátom hálójához egészen közel van, míg Stefan egykori szobájától meglehetősen távol, választás szempontjából azt hiszem valahol érthető is a dolog.
- Ha megint azzal akarsz nekem jönni, amivel eddig, akkor bele se kezdj. - pillantott rám, miközben friss ágyneműhuzatot húzott fel a leendő vendégnek, akiről ha a megérzéseim nem csalnak, elég sokáig fog maradni.
- Most nem arról akartam beszélni, de ettől függetlenül igazán bevallhatnád, kezdesz megkomolyodni.
- Na most fejezd be, Ric! Én nem az eszedért tartalak, hanem hogy egyetérts. - dobta hozzám az éppen keze ügyében lévő párnát, amit hangos nevetés mellett sikerült elkapnom, közben legjobb barátom nekiáll a dobozokból előszedni a maradék személyes tárgyakat, amire Brooke-nak majd szüksége lehet.
- Ez biztató a barátságunkra nézve. - pillantottam az első tárgyra, ami Damon kezébe került, meg kell mondjam elég viccesen festett vele. - Az ott egy plüsspóni?
- Meg ne szólalj!
- Jól áll a kezedben! - kuncogok, próbálom visszatartani a kitörő röhögést, mert tudom mennyit szenvedett már így is ezzel az egész helyzettel.
- Most mondtam, hogy ne szólalj meg! - teszi az ágyra a plüsst, majd elindul kifelé, hiszen az órára pillantva éppen itt van az ideje, hogy elinduljon Brooke-ért, akit ma engednek majd ki a kórházból. Sokáig tanakodott rajta, hogyan és miképpen mondhatná el a lánynak, hogy elveszett egy gyermeket, de végül arra a megállapításra jutott, hogy jobb lesz hallgatnia, ezért pedig kényszeresen még az orvossal is hajlandó volt egyezkedni, hogy ez ne legyen benne a zárójelentésben, illetve amit Brooke aláír, abban semmiképp se tűnjön fel neki, különben ahelyett, hogy hazahozhatná a lányt, még eltölthetnének néhány napot a pszichiátrián is, hiszen ezt nem tudná olyan egyszerűen feldolgozni, főleg nem Stefan után.

Brooke szemszöge:

Meredten bámultam magam elé a kórházi ágyon ücsörögve, már néhány perce hallgatom a szükséges tanácsokat, amikkel a kezelőorvosom ellát, hogy a napokban teljesen és véglegesen felgyógyulhassak, ugyanis az esés következtében sikerült egy kis agyrázkódást kapnom, ami valljuk be nem a világ legkellemesebb dolga, de a doktor szerint, ha mindent betartok, akkor semmi bajom sem lehet. Egyre inkább elmélyülök a gondolataimban, ahogy a kezemben szorongatott zárójelentésre terelődik a figyelmem és minduntalan feltűnik a korlapomon, hogy minden ügyemet, amit én nem tudtam elvégezni, azt Damon Salvatore tette meg helyettem és ez egy nagyon furcsa érzéssel párosul itt belül a mellkasomban, valami enyhén fájdalmas, szúró érzés ugyanakkor mély hála és köszönet az, ami erősen dübörög mindemellett.
- Doktor úr! - pillantok rá hirtelen, nem is igazán tudom, hogy miféle elvesző mondat volt az, ami visszarángatott a jelenbe, de úgy éreztem muszáj megtudnom, hogy Stefan jelentkezett azóta, hogy elment, mert meg akarom tudni hogy mi történt, mit tettem amivel kiérdemeltem, hogy elhagyjon vagy csak egyáltalán hogy érdekeltem-e én annyira valaha is, hogy utánam kérdezzen a távozása után. - Csak azt akartam tudni, hogy Stefan nem keresett véletlenül? - fordulok feléje teljesen a felsőtestestemmel és valahol azt remélem, hogy a válasza az lesz, hogy igen, keresett, azonban halk és mély hangjával elutasító választ ad a számomra, amitől ismételten úgy érzem magam, mintha megforgatnák a tőrt a szívemben. Fájdalmas sóhaj tör ki a tüdőmből, amikor is sietős és határozott léptekre leszek figyelmes és a nyitott ajtón keresztül szökik a tekintetembe, ahogy Damon fordul be a folyosó végén és igyekszik a szobám felé, amitől egy halovány mosoly kerül az arcomra.
- Kip-kop? - ér az ajtóba, majd karakteres hangjával jelzi, hogy ha éppen meg is zavart valamit, ő most akkor is szeretne bejönni, bár ahogy én ismerem őt, hogyha nem engedélyeznék most ezt neki, ő akkor is bejönne, hiszen nem az a fajta típus, aki olyan könnyen feladja.
- Látom megérkezett Mr. Salvatore! - fordul felé a doktor és ahogy egymásra pillantanak abban van valami bizalmas és megmagyarázhatatlan, amit nem értek. Az orvos minden jót kíván a továbbiakban, majd hamar távozóra fogja, kicsit úgy tűnik mintha menekülni próbálna innen, holott erre inkább nekem volna indokom, én mégis még mindig csak az ágyam szélén ücsörgök, mintha ide lennék láncolva.
- Jól vagy? - lép elém Damon, majd egy óvatos mozdulattal ül le mellém és kiveszi a kezemből a zárójelentést, amiért én hirtelen kapom fel a tekintetem és nézek rá, ahogy pillantásaink találkoznak, szinte az arcom vonásait látom visszatükröződni a víztükör színű szemeiben. Azt hiszem még sosem láttam őt ezelőtt ilyennek, ilyen nem is tudom megfogalmazni, azt hiszem a törődő szó az, amit jelenleg keresek.
- Persze, nincs semmi baj, egy picit még zúg a fejem, de majd legközelebb jobban vigyázok a cipőfűzőkkel. - nézek rá, utalva az akkori viccére, amit még legelőször mondott nekem azon az éjszakán, mikor felébredtem és a kórházban találtam magam, ő pedig itt virrasztott mellettem. Onnantól kezdve nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna be hozzám és maradt volna órákig, hogy társaságommá szegődjön, kis ajándékokkal lepett meg és volt rá példa, hogy éjszakára is itt maradt, nem törődve azzal, hogy egy kemény és nem túl kényelmes széken kell majd virrasztania, mert abban biztos vagyok, hogy nem aludt, azon az ülőalkalmatosságon ugyanis erre képtelen lett volna. - Én csak szerettem volna megköszönni neked, hogy segítesz. Őszintén mondom Damon nélküled nem is tudom, hogy mihez kezdem volna és tudom hogy ez neked nagyon kellemetlen, mert Stefan mégis csak az öcséd.. - tör ki belőlem a szóáradat, amelyet már napok óta magamban tartok, de mindenképpen szerettem volna, ha tudja mennyire hálás vagyok neki ezért az egészért.
- Nem, Brooke.. én... ha már az öcsém így viselkedett, ez a minimum. - válaszolja a hangjában némi keserűséggel, amely engem is elgondolkodtat, hiszen mégis csak a testvéréről beszélünk. Látom a szemében, hogy őt is bántja a dolog, annak ellenére, hogy nem beszél róla, hiszen ő ugyanúgy hazugságban élt az elmúlt pár évben, mint én, még akkor is, ha az elmúlt időszakban nem jöttek ki valami jól Stefan-nal, bár már ennek a valóságosságáról sem vagyok teljes mértékben megbizonyosodva, hiszen ezeket én csak tőle hallottam, Damon szempontjából soha és sosem láttam ezeket a dolgokat, ami mindamellett, hogy igazságtalanság, még ferdített kép is lehet. Mi van, ha például a mellettem ülő személy teljesen másképp látta a dolgokat, másképp is élte meg és más gondolatokat őriz erről az egészről. Talán rá kellene kérdeznem? Magam sem tudom eldönteni, mi lenne a helyes döntés, hiszen még én sem tisztáztam le a viharos érzéseimet, így feltételezem még a számára is friss sebek mély nyomot hagynának egy ilyen beszélgetés által, de talán így mindkettőnk megnyugodhatna, ha beszélhetne egy olyan valakivel, aki szintén ugyanazt éli meg, amit a másik. - De szerintem menjünk is, ma már otthon akarok aludni, nem azon a széken. - pillant egy picit hátrébb, ahol a jól ismert berendezési tárgy található, majd egy apró mosolyra húzza a száját, magam pedig csak bólintok és minden maradék cuccomat összeszedve indulunk végre haza. Bár, hogy nekem ez a szó pontosan mit takar arról egyenlőre fogalmam sincs, hiszen az nem az én otthonom, de Damon szerint, ahogy azt már az elmúlt napokban minden egyes alkalommal elmondta mikor itt járt, így lesz a legjobb.

Damon szemszöge:

Hosszasan tüntettem ki pillantásaimmal a ruhás szekrényemet, melynek ajtaja valami különleges okból kifolyólag ismét nyitva volt és kilógtak belőle a vállfára akasztott ruhadarabjaim, amit a késő esti hold ezüstös fényes világított meg az ablakomon keresztül. Napok óta képtelen vagyok normálisan aludni és úgy tűnik ez az éjszaka se az üdítő kivételről lesz elhíresült. Lassan kászálódom ki az ágynemű közül, amiben már mélyen elsüllyedtem, majd azon mód, ahogy voltam, félmeztelenül indultam le a nappaliba valami szíverősítőért, hátha az kellően fejbe vág és akkor már sikerül elaludnom és ezt most még úgy is be fogom vállalni, hogy utálok egymagamban iszogatni, Ric-et meg értelmetlen lenne az éjszaka közepén hajnali három órakor felhívni, még a végén kitérne a hitéből és reggelig fárasztana a pszichodumájával. Nem túl határozottan indulok el, majd behajtom a szobám ajtaját magam mögött és elindulok a folyosón, ahol az ideiglenesen Brooke-nak fenntartott szoba előtt megállok és csukott ajtaját kezdem nézegetni, minden bizonnyal már réges régen alszik, aminek örülök, mert ezek szerint nekem és a legjobb barátomnak sikerült otthonossá varázsolnunk a szobáját. A nappaliba érve hosszú percekig állok a bárszekrény előtt mire elhatározom, hogy egy kis wiskey tökéletesen megfogja nekem tenni, ha ettől nem alszom el, akkor mástól sem fogok, tehát a válogatás teljesen feleslegesnek is bizonyult részemről. Kínzó lassúsággal vánszorgok az ablakhoz, majd az ablak párkányra helyezem az italt és így tekintek ki a tiszta égboltra, melyet most csak a hold és az apró pici csillagok tarkítanak. Szemmel követem útjukat, majd a hold fénye, mint egy irányt adva vezet engem a kertünk rejtekébe, melynek sűrűjében a régi hintán ücsörögve látom meg őt, aki magányába burkolózva ücsörög a növények között. Meredten kezdem bámulni, tekintetemmel átszelem a köztünk lévő távolságot, még csak a pilláim sem rebegnek, ahogy szemeimbe tódulnak arcának kedves vonásai, alakjának csábos vonalai és a hold sugaraiban tündöklő haján játszó esti fények, a szemében felvillanó ragyogás, amely káprázattal tölt el. Nagyot kell nyelnem, olyannyira hogy még levegőt is elfelejtek venni és ekkor az elmém mintha egy csapásra megvilágosodna, már értem mit szeretett benne az öcsém annyira, ha egyáltalán valaha is észre vette ő azt, hogy a menyasszonya mennyire gyönyörű. Óvatosan nyúlok a poharam után, de a tekintetem képtelen vagyok róla levenni, még akkor is ha bűnös gondolatok lepik el az elmémet, hiszen lássuk be, Brooke mégis csak az öcsém menyasszonya, vagy legalábbis az volt, így mindenféle gondolatot ki kell hogy zárjak. Mégis mi a fene történik velem? Miért látom most olyan másnak? Eddig ki nem állhattam, most meg? Hihetetlen vagyok, úgy toporgok itt pohárral a kezemben, mint akinek teljesen elment az esze, bár valószínűleg ez nem áll messze a valóságtól. Hosszú percek telnek el így, ő mozdulatlanul ücsörög, én pedig mozdulatlanul bámulok rá, egészen belefeledkezve a látványba, addig az elfutó pillanatig, amíg fel nem tűnik, hogy egy pillanatra összerezzen, hiszen a szél bizonyára járhat ott kint, ő pedig fázik. Azonnal leteszem a poharat majd elindulok kifelé, az egyik folyosón elhelyezett ládából előveszek egy narancsszínű pokrócot, majd megkerülve a konyhát lépek ki a teraszra és elindulok a kertbe egészen a hintáig.
- Megjött a felmentő sereg! - szólalok fel mosolyogva, ahogy a magasba emelem a plédet és egészen közel sétálok hozzá, majd mikor odaérek, leülök mellé a hintába és mind őt, mind magamat betakarom a melegséget hozó pokróccal, míg ő végig szótlanul követi a szemével a mozdulataim. - Látom te sem tudsz aludni. - pillantok rá egy kedves mosollyal, mire ő is elmosolyodik és ugyan nem szólal meg, de a tekintete mégis mindent elárul.

2 megjegyzés:

  1. Szia barátosném ♥
    Nos kezdeném azzal, hogy imádtam Ric szemszögét. Annyit nevettem rajta míg az ajtóhoz ért. Damon-nel elválaszthatatlanok, és meg kell mondjam, ez a két hülye kitesz százat. xDD Szakadtam, amikor Damon-nek a kezében volt a plüsspóni, áááá.. xDD
    Uhh, és a végét nagyon szépen megírtad *.* Pontosan elképzeltem Damon-t, ahogy kifelé bámul az ablakon, és persze khmm póló nélkül *.*
    Kedves gesztus volt tőle, hogy kiment Brooke-hoz.
    Még több ilyen részt akarok úgy, hogy igyekezz a következő fejezet megírásával :)

    VálaszTörlés
  2. Szia Lonzita! <3
    Örülök, hogy amíg távol voltam egy új, szokás szerint izgalmas történetbe fogtál 
    Damon lustasága nagyon ismerős valahonnan :D Egyébként örültem neki, hogy Ric és ő itt is nagy barátok, meg hozzák a szokásos formájukat, ami már alap esetben sem mindennapos. Hogy Ric szeretetszolgálatos cselekedeteiről ne is beszéljünk. Valamint az, hogy szokás szerint nem jön össze neki a lányokkal és szerencsétlenkedik velük egy sort, Damon meg önmagához híven nem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget, de ugyan ki tudna? Szegény Brooke nagyon sajnáltam, hogy a saját húga és Stefan képesek voltak ennyire kihasználni őt és így otthagyni, remélem, történik ezért valami nagyon csúnya velük. Arról nem is beszélve, hogy ez a fajta közlési mód mennyire nagy fájdalmas okozott Brooke-nak, de persze Stefan túl gyáva ahhoz, hogy a szemébe merje mondani az igazat. Viszont Damon minden rosszfiúsággal ellenére itt mutatja meg a valódi természetét. Valamint látszik Ric és Damon barátságának mélysége, hogy utóbbi egyből felhívta előbbit, aki lassan ugyan, de elment a kórházba, de persze Ric-et sem az eszéért szeretjük. Azt hittem, hogy Brooke-ot már nem tudom, jobban sajnálni, annak ellenére sem, hogy jobb lesz neki Stefan nélkül, de azt egyáltalán nem érdemelte meg, hogy elveszítse a kisbabáját. Az, hogy Damon magához vette őt annak nagyon örültem, és mivel ugyan azt élték át így, ez talán idővel közelebb hozza majd őket egymáshoz. Nem tartottam valami jó ötletnek azt, hogy Damon nem mondta el Brooke-nak a baba dolgot, annak ellenére sem, hogy végső soron megértem. Biztosan ebből is komplikáció lesz még.
    Ezért aztán nagyon siess az új résszel, mert már alig bírom kivárni. :D
    Puszi
    Valentine

    VálaszTörlés