1. fejezet: A sípszó után hagyjon üzenetet

Damon szemszöge:

Ez a nap is ugyanúgy kezdőzött, mint az összes többi azt leszámítva, hogy még fel sem keltem, a Nap máris leszállt a hatalmas égboltról, így amikor kinyitottam a szemem, nem annak fénye, hanem a Hold sugarai köszöntöttek. Igazán megkapó látványt nyújtott, ahogy a fehér színű fénysugarak ellentmondást nem tűrően szűrődtek be a nyitva hagyott ablakon, melyen a lágy szellő is óhatatlanul beszökött kedves táncra kényszerítve ezzel, a könnyű anyagból szőtt függönyömet. Hatalmasan ásítok, amit még pár percesre elnyújtok mindenféle idióta hang kiadása közben és átnyúlva az ágyam másik végébe, ahogy legjobb esetben is a telefonomnak kellene elhelyezkednie, egy cetli és egy sötét színű melltartó akad a kezeim közé. A szemeim fennakadtak, ahogy megemelem az említett ruhadarabot, amely ízléses csipkével van díszítve, azonban én miután nem hordok ilyesmit, feltételezem a partnerem hagyta itt amolyan ajándékféleként nekem, mielőtt távozott, a probléma már csak azzal van, hogy az egész este úgy hajnali 3tól egészen a mostani ébredésemig bezárólag kiesik. Fogalmam sincs, hogy vajon ezúttal kit sikerült becsábítani az ágyamba, de cetlin lévő név elárulhatná számomra, ha éppen talán nem hunyorogva nézegetném, illetve ha ennek a nőszemélynek a kézírása nem lenne olvashatatlan. Egy apró és ösztönből fakadó mozdulattal gyűröm össze a kis cetlit, majd egy jól irányzott célzással hajítom a kukába, azaz csak hajítanám, mert ismét sikeresen mellédobom és a kis papírgalacsin a többi közé esik, amit az elmúlt hetekben lusta voltam felszedegetni a földről, miután pedig egyedül lakom és engem nem zavar, így mást sem fog, nem mintha bárki is nézegetni szokta volna a szobám vagy annak berendezéseit, esetleg az abban uralkodó rend...izé, káoszt. Bár hogy legjobb barátom szavait idézzem: " Damon te nem káoszban élsz, hanem egy hatalmas nagy tévedésben " Ric ugyanis valami oknál fogva imádja a rendet, az ő lakásában minden pontosan élére van állítva és ha csak egy milliméterre is valami elmozdul, akkor képes olyan idegrohamot kapni, hogy ahhoz képest a világháború katicabogarak repkedése volt. Néha komolyan aggódom érte, hogy esetleg valami mentális problémával küzd, de hát mindannyian őrültek vagyunk és amíg ő elviseli az én baromságaimat, addig én is eltűröm neki a szeszélyeit. Egyébként sem panaszkodhatom, hiszen nonstopban együtt lógunk és ő legalább még felfedezi, hogy én is létezem a világon, nem úgy mint az öcsém. Amióta ugyanis együtt lakik Brooke-kal, akinek időközben még a kezét is megkérte, nos azóta Stefan egy egy burokban él, melynek falai nem jutnak túl a csodálatos kedvesén. Nem tudom mit eszik rajta, semmi különleges dolog nincs abban a lányban, azt leszámítva, hogy szörnyen idegesítő tud lenni, mikor megpróbál kioktatni az életedről, amihez meg egyébként semmi köze, de ő görcsösen szükségét érzi annak, hogy fontoskodjon, hogy ő legyen a középpontban, hogy mindenki vele foglalkozzon, hogy... komolyan ezt már szavakkal ki sem lehet fejezni, ha Szörnyella De Frász létezne a valóságban, na akkor az tuti biztos, hogy Brooke lenne. Komolyan nem fér a fejembe, hogy mi olyan hiperszuper és tip-top benne, leszámítva a kinézetét, mert azt még én is bevallhatom, hogy nagyon csinos és van benne valami olyan szexuális kisugárzás, amitől a legtöbb férfi könnyedén elvesztheti a fejét, de a jelleme egy pillanat varázsa alatt rombolja le a kellemes percek fantáziálgatásait. Mosolyra húzom a számat, ahogy ezeket a gondolatokat elűzöm és felülök az ágyban, míg az eddig rajtam elterülő takaró lehullik fedetlen felsőtestemről egyenesen az ölembe, valószínűleg ha az öcsém megtudná, hogy párszor előfordult, hogy a vágyálmaim középpontjában az ő nője állt, tuti letépné a fejemet, hiszen ami az övé, az az övé. Habár ez nem jelenti azt, hogy nem lehet osztozkodni. A bökkenő csak az, hogy az öcsém és Brooke, már - már undorítóan boldogok, a hányinger kerülget ettől a tökéletességtől, mégis néha napján a fene egye meg, de irigykedem erre az életre. Ott vannak egymásnak jóban rosszban, az öcsém mikor este hazamegy egy szerető nő vár rá, van kihez szólnia, gondoskodnak róla, törődnek vele, ezzel szemben én valljuk be nem sok mindent tudok felmutatni, mert az üresen kongó lakáson kívül, esetleg az ostoba képet vágó haverom, Ric várhatna. Apropó Ric, itt az ideje felöltöznöm és beugranom az Inferno-ba, ha már megígértem ennek az őrültnek, hogy este belépek egy sörre, igaz az előző iszogatásunk után nem tudom mennyire lenne tanácsos bármiféle alkoholos italhoz nyúlni, de hogyha nem adom ki a helyszínen a taccsot, akkor nagyon hálás leszek a nagyfőnöknek odafent és megígérem, hogy megiszok egy narancslevet is, ami bizonyára a liftező gyomromnak is sokkal kellemesebben esne. De csak valami kaja után, mert hogy jelen pillanatban nem kis túlzásokkal élve megveszek valami ehető dologért és borzasztó, hogy ezért most le kell mennem a földszintre. Mindig is éreztem én, hogy a konyhát át kellene telepítenem az emeletre, mivel ilyen esetekben még annál is lustább vagyok sétálgatni, mint egyébként. Hirtelen mozdulattal vágom le magamról a takarót, majd ezzel a lendülettel pattanok fel és indulok a szobám kijárata felé, amikor is tudatosul bennem az az aprócska tény, hogy teljesen meztelen vagyok, ez pedig nem maradhat így, mert ha véletlenül valaki erre járna és az ablakon keresztül így meglátna, az nem vetne túl jó fényt rám, persze hozzá kell tennem, hogy erre felé az emberek még a fehér hollónál is ritkábbak. Viszont sosem lehet tudni, hogy Ric például mikor fog beszambázni, igaz azt úgyis meghallanám, különc vezetési stílusából adódóan ugyanis képtelen normálisan parkolni. Éppen hogy csak visszalépek és lerántom a takarót, majd a derekam köré tekerem, elindulok lefelé, hogy végre valahára birtokba vegyem a konyhát. Lassú léptekkel kúszok a hűtő elé, melynek ajtaját olyan erővel tépem fel, hogy azon is meglepődöm, hogy nem szakad le a helyéről, bár nem örülnék, ha most hirtelenjében új hűtőt kellene vásárolnom. Kissé le vagyok égve mostanság, nem hiába a modellek élete sem egyszerű, még akkor is ha én nem főállásban dolgozom, én ugyanis úgy döntöttem, hogy elég csak néha napján dolgozni azért a pénzért, a többi meg majd alakul valahogy és tudom mire gondol mindenki, amikor ezt meghallja, de ez van, dolgozzák fel, ha már nekem is sikerült. Egy, na jó lehet, hogy kettő kiadós szendvics mellettem teszem le a voksom, ennek érdekében pedig elkezdem kipakolni azt, amit a hűtőszekrényem rejt.

- Sajt, bacon, saláta, mustár.. és...chili? - akad a kezembe egy üveggel, amit nem értek, hogy mégis, hogy a fenében rejtegethetett az én hűtöm, mikor ki nem állhatom a chilit. - Ric..én kinyírlak. - nyugtázom, ahogy bevillan, hogy valószínűleg ő ajándékozott meg vele, mikor a legutóbb megkértem ha bevásárlást tart, akkor hozzon már nekem is egy két dolgot. Igaz, hogy ő kicsit túlzásba esett és éppen jóléti szeretetszolgálatnak gondolta magát, ezért telepakolva a hűtőmet, mindenféle cuccokkal halmozott el az egy - két dolog helyet. Igen, le vagyok égve, de nem tudom mit aggódik, éhen halni nem fogok, attól én nagyobb életművész vagyok és egyébként is kilátásban van egy - két munka, ami újabb kellemes hónapokra megment majd attól, hogy a pénz felől aggódjak, viszont ettől még értékelem Ric gesztusát. Miután sikeresen elkészítettem a szendvicsemet, pár perces módszeres evés következett és nem nagyon érdekelt, hogy most nem igazán felelek meg az illem minden egyes szabályának, mivel marhára éhes voltam. Igazából ha nem lennék másnapos, vagy még inkább aznapos akkor gyorsabban is végezhettem volna, de valahogy csak addigra sikerült, míg a konyhában az órám este 9-et ütött. Ezek után magamhoz képest gyorsan felöltöztem, magamra kaptam a bőrkabátom, elővarázsoltam legvagányabb mosolyom és bepattanva az autóba a házam elől kanyarodtam ki, meg sem állva az említett bárig, amit csak Inferno-nak hívnak. Meglepően találó név egy olyan helynek, ahol a városi söpredék összegyűlik minden este, tipikusan az az eset, amikor a sok hülyét egy helyre hordja össze a szél, innentől kezdve pedig már érthetjük miért is keresztelték Inferno-ra, azaz Pokolra ezt a helyet. Néha magam sem értem, hogy Ric-kel miért is idejárunk, de már annyira hozzászoktunk, hogy nincs kedvünk tovább állni és az, hogy törzsvendégek lettünk, némi előnyökkel együtt jár, ami sokat nyom a latban. Szerencsére nem telik sok időmbe míg a helyszínre érek, mikor azonban belépek az ajtóban megtorpanok és döbbentem veszem tudomásul, hogy Ric valaki mást ültetett a helyemre, egy csinos szőke hajú csajt. Értem én, hogy elkéstem, na de ezzel megszégyeníteni, hogy ilyen hamar lecserélt, ezt már - már sértésnek is vehetném. Feszesen keresztbe vonom a kezem mellkasom előtt és nekidőlve a falnak várom, hogy ebből mi fog kisülni, bár ahogy a barátom ismerem sok jóra nem számíthatok. A számításaim néhány perc múlva már igazolnak is, ugyanis a lány puffogva kever le egyet Ric-nek és elviharzik, nekem pedig erősen vissza kell fognom magam, hogy ne nevessek olyan hangosan, hogy az egész bár tőlem zengjen. Összedörzsölve a tenyerem indulok a pult felé és ahogy közelebb érek már látom is, hogy a poharában valami undorító rumot szürcsölget.

 - Neked mindenre a rum a megoldás? - ültem le mellé széles mosollyal a bárpulthoz, nem igazán voltam képes leplezni a legjobb barátom előtt, hogy mennyire elszórakoztatott az előző jelent, amit csak távolról figyelhettem meg, de kimondottan felvillanyozta az estémet.

- Láttad, mi? - tette fel a kérdést, ahogy felém fordult komoly ábrázattal, az arcán még most is ott virítottak a csinos szőke hajú lány ujjainak vörös lenyomatai. El sem bírom képzelni, hogy vajon mekkora nagy sületlenséget nyögött be már megint, hogy a csaj felkapta a vizet és még egy hatalmas maflásban is részesítette Ric-et, amitől most úgy néz ki, mint a legnagyobb helyi lúzer. A barátom nagyon jóképű pasas, de valahogy a csajozás sosem tartozott az erősségei közé ilyen - olyan indokokból és hiába próbáltam neki néhány trükköt megtanítani, nem hogy nem fejlődött, de a helyzet egyre rosszabb lett.

- Nézd én nem akarlak pofán röhögni, de... - tört ki belőlem a nevetés, pedig megpróbáltam visszafogni magam, majd inkább elfordultam, nehogy Ric morgásai közepette beverjen nekem egyet, mert akkor aztán én is megnézhetem magam. Gyönyörű életkép lett volna, ahogy itt ücsörgünk, mint két idióta, az egyik vöröslő ujjlenyomatokkal az arcán, a másik meg törött orral, miközben az életünkön kesergünk. Intettem hát a pultosnak, hogy hozzon nekem is valami szíverősítőt, de lehetőleg ne ezt a löttyöt, amit a barátom iszik, mert az ki nem állhatom egy kimondottan " jól " sikerült esténk után, amikor is sikerült olyan jól leinni magunkat, hogy egész éjszaka a bimbózó kapcsolatomat ápolhattam a fürdőszobámban elhelyezett wc-vel. Akkor és ott, bár nem vagyok vallásos, de fogadalmat tettem magamnak, az újdonsült haveromnak, hogy ha hagyom hogy még egyszer Ric megitassa velem ezt a borzadályt, akkor egészen nyugodtan verjen meg az ég, mert az életem legnagyobb hibája volna, amiért megérdemlem a büntetést.

- Nagyon vicces, Salvatore. - fordult felém egy grimasszal az arcán, majd minél tovább nézett engem, annál szélesebb mosoly került az arca vonásaiba és felengedett a duzzogásából, ő is belátta, hogy nem éppen ezért ültünk ma össze, bár meg kell hagyni én mindig szerettem szívni a vérét és azt hiszem, hogy ő is az enyémet, még akkor is ha soha nem vallaná be. - Amúgy neked telefon luxus? Minimum ötször hívtalak, hogy hol a picsában vagy már, kezdtem aggódni érted, holott tudom, hogy rossz pénz nem vész el. - csúsztatja a kezét a pultra majd felém fordulva összekulcsolja őket és csak remélni tudom, hogy éppen nem imádkozni készül, mert akkor rögtön világgá megyek.

- Hát az úgy volt... - kezdek mentegetőzni, miközben úgy csinálok, mint aki épp most találja ki a létező legjobb indokot arra, hogy miért is nem reagált a hívásaira. - Hogy otthon hagytam a telefonomat.

- Ezen gondolkoztál ennyi ideig? - vonja fel a szemöldökét, ahogy nyugtázza a válaszomat, majd a poharáért nyúl, mert a pultos időközben az enyémet is a pultra teszi és elmormol egy egészségedre szót, bár ezt olyan halkan teszi, hogy szinte meg sem hallom, bár nem mintha érdekelne. - Téged sem az eszedért fognak ellopni, Damon. - emeli meg a poharát felém Ric, mintha erre kívánna koccintani. Ha nem ismerném vagy ezer éve, nem volna a legjobb barátom és nem szeretném legalább annyira, mint a tulajdon öcsémet, akkor biztosan olyat bevertem volna most neki, hogy még nyugdíjas korában is ezt emlegetné állandóan. Összeütöm vele a poharam és ahogy azok csilingelése elhalkul éppen megpróbálnám megkérdezni tőle, hogy emlékszik-e valamiből a tegnap estére, de azt hiszem ez a pasi még a vesémbe is belelát. - Nem, nem emlékszem semmire. - neveti el magát, gondolom ő is hasonlóan jó állapotban ébredt fel mint én magam.

- Hallod.. - hajolok közelebb, nem igazán szeretném, ha mindenki hallaná azt, hogy éppen miről társalgunk, de nem bírom ki, hogy ne meséljem el a melltartót, amit az ágyamban találtam meg. Már éppen a lényeges dolognál tartanék, amikor is félbeszakít, mert eszébe jut valami nagyon fontos dolog, amit most azonnal el akar mondani.

- David úgy tűnik hazaköltözik. - húzza mosolyra a száját, az információ hallatán pedig én is hasonlóan cselekszem, hiszen David mindkettőnk régi jóbarátja, aki az élet forgatagában valahogy elkeveredett mellőlünk és műgyűjtő lévén járta tovább a világot. Régóta ismerem magam is a srácot, hiszen annak idején a középiskolában egy évfolyamba jártunk és az utolsó két évben még osztálytársak is lettünk, ami egyenlő volt azzal, hogy állandóan bajba kerültünk a sok csínytevés miatt.

- Tudtam én, hogy nem bírja majd sokáig a testvérei mellett, az egyik önimádó, a másik meg meleg, ezt én sem tudnám elviselni. - fűzöm hozzá az újdonsült információhoz és már kíváncsian várom, hogy milyen felfordulást fog okozni az ittenieknek, hiszen David sosem a nyugodt életviteléről volt híres.

Brooke szemszöge:

Már későre járt, mikor vidám, szinte szökkenő léptekkel közelítettem meg a házunk bejárati ajtaját, majd belépve azon, becsuktam magam mögött az ajtót és a fogasra akasztottam a kedvenc kabátomat, amelyet bár egész nap jó idő volt, most este szükségesnek éreztem, hiszen hűvös szellő fújdogált. A vacsorát, amit útközben az egyik étteremben rendeltem meg gondosan becsomagolva vittem be a konyhába és letettem az asztalra.

- Stefan, drágám megjöttem! - szóltam elmosolyodva a vőlegényemnek, aki minden bizonnyal a késői időpontnak köszönhetően már az emeleten tartózkodik és az is lehet, hogy a munkájából kifolyólag nagyon elfáradt és alszik. Óvatos és halk léptekkel indultam fel az emeletre, miközben már azt terveztem, hogyha alszik akkor mellé fogok bújni és megsimogatom, majd egy apró csókot lehetelek az arcára, ahogy azt minden este megtettem, ezzel is kifejezve, hogy mennyire szeretem őt. A szüleim halála után nekem már csak a húgom, Olivia és Stefan maradtak, így ők váltak a legfontosabb személyekké az életemben. A kishúgommal bár az elmúlt időszakban sajnos keveset tudtam találkozni, de mindig is szoros volt a kapcsolat köztünk, így már előre megterveztük ha szünet lesz az iskolában, én is kiveszek egy hét szabadságot a munkából és elmegyünk valahová csak mi ketten nyaralni. Természetesen mikor ezt Stefan-nak elmeséltem ő nem örült neki annyira, mert nem szeretett volna egyedül eltölteni nélkülem egy hetet, de javasoltam neki, hogy esetleg addig menjen és töltse el ő is az időt a Bátyájával, Damon-nel. Tudom, hogy a köztük lévő kapocs nagyon erős és bár rendre vannak hullámvölgyek köztük, mégis bármit megtennének egymásért, mint ahogy az a testvérektől el is várható. Damon teljesen más személyiség mint Stefan és kicsapongó élete, néhai nemtörődömsége azt hiszem előbb - utóbb saját maga számára is elviselhetetlenné válik és akkor lehetősége lesz arra, hogy kicsit megkomolyodjon és esetleg végre ő is családot alapítson. Én igazából szerintem ő is ezt szeretné, csak valahogy még nem talált olyan lányt, aki megfelelt volna minden igényének, igaz ha rendesen ismerkedne és nem minden este más nőt vinne az ágyába, talán egyszerűbb dolga lehetne, hiszen Damon jóképű, humoros és néha napján még kedves is tud lenni. Bár velem kissé távolságtartó volt mindig is, amit talán annak tudok be, hogy egy idő után olyan tévképzetei voltak, hogy én elszedtem tőle az öccsét, de ez nem igaz. Én sosem korlátoztam Stefan-t abban, hogy együtt legyenek, ha úgy alakult, bátorítottam a közös programokra, de valami miatt ez az utóbbi időben sosem jött össze, mert Stefan sokat dolgozott, Damon meg hát Damon, inkább elment iszogatni Ric-kel, a legjobb barátjával. Óvatosan nyomtam le a kilincset, de amikor beléptem és felnyomtam a villanyt meglepő képsorozat fogadott engem a hálószobában. Stefan néhány ruhája szétszórva hevert az ágyon és a földön, míg maga a szekrénye teljesen üres volt, a holmijai szerteszét, illetve egy levél a romok kellős közepén, melynek elejére az én nevemet írták fel. Kétségbeesve léptem közelebb majd feltéptem a borítékot, kivettem belőle a levelet, amelyen a jól ismert kézírás véste a sorokat, azokat a sorokat, melyeket felolvasva a lelkem millió kis darabra tört össze, a szívem pedig alázuhant a mélységes nagy sötétségbe.

- Ez nem lehet igaz... - tör ki belőlem a zokogás, ahogy felfogom miképpen válik a boldog életem egyetlen nagy hazugsággá, miként lépek elő én, mint első számú mozgatható bábú ebben a jól megkomponált színdarabban, melyet Stefan és a húgom rendeztek, kik már évek óta szeretők és most úgy határoztak elszöknek innen. Hirtelen csuklok az ágy előtt a földre, míg kezemből kihullik a levél és őrült módjára kezdek el ordítani, sikítani és egyben sírni. Miért? Miért kellett ez tenniük velem? Mi ártottam én nekik? Hiszen annyira szerettem mindkettőjüket, bármit megadtam volna értük és mégis a számomra két legfontosabb személy ver át ilyen csúnyán? Hirtelen önt el a szomorúság, csalódottság, fájdalom, idegesség és düh, amely azt eredményezi, hogy mindent, ami valaha rá emlékezettet szétdobálom a szobában, darabjaira töröm az ajándékait és őrült módjára kezdek tombolni, míg végül az egyik sarokban összekucorodva és sírva nézek végig a szobán, amelyen most teljességgel eluralkodott a káosz. El akarok innen menni, de kihez fordulhatnék, hiszen minden időmet Stefan-ra és Olivia-ra fordítottam, még csak barátaim sincsenek, senkire sem számíthatok. Remegő kézzel nyúlok a földre esett mobilom után, majd az egyetlen nevet kezdem tárcsázni, aki talán most a segítségemre lehet, azonban hiába indítok több hívást is, senki nem veszi fel a készüléket, míg végül meghallom a jól ismert üzenet hangot:

" Itt Damon Salvatore üzenetrögzítője, kérem a sípszó után hagyjon üzenetet. "